Árnyvilág I. szin., bevezető

   Íme, a második regényem szinopszisa, amit szeretnék majd megosztani veletek, kritikák fejében: 

Árnyvilág I.

   Egy sárkány vére

   Sirene a legjobbak közül való. Az ölésre képezték ki, hogy megvédje a faját az egyre sokasodó korcsokkal szemben. Egy vérbeli macska tisztavérű, nem ismeri a meghunyászkodást és a behódolást, nem ismer kegyelmet sem, élete a küzdelem.

   Ki az a titokzatos idegen, akinél felébred, és aki életében először félelmet kelt benne?

   Mi történik, ha egy baleset folytán megfosztják a jogától, hogy harcoljon?

   Éjfél egy kihaltnak vélt faj tagja. A családja évszázadok óta rejtőzködik saját népük elől is, mert minden részük hatalom, ami miatt mindig is üldözésnek voltak kitéve.  Húga borítja fel eddigi titkos életüket, miatta újból rivaldafénybe kerülnek, és ha ez nem lenne elég, egy kolonc is szakad a nyakába, akit nem tud olyan egyszerűen lerázni. Pedig neki aztán épp elég baja van ezek nélkül is.

   Az árnyvilág egy sötét, titokzatos hely, a tisztavérűek és a korcsok közöttünk élnek, ha elégé figyeled az árnyakat, talán te is megláthatod, ahogy egyik helyről a másikra utaznak, pont melletted.

    A háború évszázadok óta tart a két faj között, de egy régi jóslat új irányt add a végeláthatatlan küzdelemnek. A Béke vagy a Sötétség Pegazusát ébresztették fel? A két faj végleg elpusztítja egymást, vagy az egyesülés a jövőjük?

   Milyen sötét titkok lappanganak még az árnyak között?

Bevezető:

   Sétáltál már a sötétben, és érezted úgy, hogy a falak visszanéznek rád? Hallottál halk, furcsa neszezést? Láttál már az éjben furcsa árnyakat, melyek nem emberiek voltak, mégis olyan érzés fogott el, mintha azok lennének?

   Egyszerűen kiszállt a ház falából, ahol eddig árnyként mozgott. Gyors utazási módszer, és még kényelmes is. Megmozgatta kicsit a nyakát, majd körbe nézett; figyelte a köré sereglő árnyakat. Gúnyos mosolyra húzódott szája, miközben érezte izmai feszülését, ahogyan átalakulnak, rugalmasabbak lesznek, erősebbek. Barna szeme sárgás-zöldbe színeződött, majd a pupillája hosszúkásra nyúlt, állig érő hullámos, világos barna haja fokozatosan szürkéskék árnyalatot vett fel – nem kellett látnia ahhoz, hogy tudja. Ezerszer nézte már végig egy tükör előtt saját átalakulását.

   Négy árny lépett ki a falból, ami eddig rejteket adott nekik. A sötét utca, ahol egy néha-néha világító lámpa adott csak fényt, hirtelen emberekkel lett tele. Ökölbe szorította a kezét, körmei hosszúak lettek és a gyémántnál is erősebb szürke karmokká változtak. Alig viselt magán valamit, csupán egy fekete testhez tapadó bőrnadrágot, ami egy térdig érő csizmában végződött, és egy melltartó méretű bőr felsőt. És fegyvereket… nagyon sok fegyvert. Deréktól lefele teljesen eltűnt a sötétségben, viszont világosbarna haja, ami most kékesszürke lett, és világos bőrszíne, ami kilátszott felsőjéből, kiemelte az éjszakából.

   Átalakult. Térdei kicsit megrogytak, háta kissé behajolt, szemeivel olyan jól látott, mintha tíz reflektorral lett volna kivilágítva az utca, hallása annyira feljavult, hogy a legapróbb neszt is hallotta. A négy árny mögé érkezett.

   Nem lesz nehéz – gondolta magában és mosolya szélesebb lett. Két kutya, egy patkány, meg egy korcs vadkan. Ezekkel könnyedén elbánik. Amint hallotta az egyik mozdulatát, két kését kihúzta övéből és láthatatlan gyorsasággal vágott, majd ütött. A harc hirtelen kezdődött el. Körbe vették, de olyan gyorsan mozgott, hogy csak a két kutya tudta a lépést tartani vele, könnyedén előreugrott a kezén egyensúlyozva, hogy lábbal hasba rúgja az egyiket, majd a másiknak elkapta a nyakát és földre rántotta, aztán előre lökte magát, hogy átugorjon a lábára. Ketten álltak még.

   Csak mosolyogni tudott ezeken a korcsokon. Ő teljes vérű volt, így esélyük sem volt ellenne. Minden érzékszerve olyan volt, mint egy macskáé, és még jobb a gyakorlat, tapasztalat miatt. Remekül képzett, tökéletes harcos.

   Végig simított nyelvévvel a szemfogain. Szemben állt két támadójával, karmai enyhén tenyere felé álltak. Élvezte a küzdelmet, a pezsgő adrenalint, a benne tomboló erőt. Ez volt az élete, az évezredes élet unalmas is lenne, ha nem küzdhetne. Az egyik neki támadt, míg a másik az árnyak közé került, egyből tudta, hogy a háta mögött fog kijönni. Lehajolt a támadója elől és kirúgta a térdét, közben a szagokra koncentrálva, megérezte mikor jött el a társa. Egy tört húzott elő, egyenesen a térdre rogyott kutya nyakába döfte, aztán megfogta a vállát és a háta mögé ugrott, így szembe kerülve az utolsóval. Mindezt másodpercek alatt. Mereven figyelte a kutyát, aki a társát nézte, ahogy a nyakából spriccel kifele a vér. Szemfogával beharapta az alsó ajkát, a kutya az árnyak felé indult, de ő gyorsabb volt nála, a falnál termett, felemelte tőrét és maga előtt tartotta. A kutya egyenesen beleszaladt.

   Pár perc leforgása alatt mindegyik holtan feküdt a földön, s lassan árnyékká kezdtek válni. Sóhajtott egyet, még csak nem is zihált. Csak ennyi jut neki mára? A küzdés volt az élete, erre nevelték, tanították. Akkor legalább hadd szórakozzon jól! Az egyik sebre nézett, ami a hasán húzódott végig. Gyorsan regenerálódott, már hegesedni kezdett, fél óra és a múlté lesz.

   Beugrott az egyik falba, és árnnyá vált az éjszakában.