Démonmesék I. Első fejezet

   Jeremias felnézett a betört ablakú épületre. London külvárosában egy percnyi meglepetést nem okozott, hogy egy elhanyagolt lakótőmbe be van szakadva az ablak, nem is az volt az egyetlen. Egy fehér kéz nyúlt ki az ablak sötétjéből – a társa intett neki, hogy tiszta a terep.

   A francba! Pedig igazán örülne egy kis balhénak, olyan kemény fajtának, amiben eltörik pár bordája és a teste tele lesz mély vágásokkal. Körbe nézett az utcán, prostituáltak, drogosok lézengtek és ordibáltak egymással, semmi különös és meglepő nem volt az egészben - csak a nagyon halvány sötétszürke derengés, amit az emberek nem is láthattak.

   A sötét utcán alig adott valami világosságot pár lámpa, amik alatt kikent-kifent nők álldogáltak csupasz combbal, karokkal, apró toppokból kivillanó mellekkel és hassal. A legtöbbnek igazán lett volna mit takargatnia hasban. Nem mintha számítana.

   Ha nincs harc, megteszi majd valamelyik közülük.

   Elindult a másik tömb felé, hogy egyedül mérje fel a helyett. Valószínű, hogy Gábika majd lecseszi érte, de egy kicsit sem érdekelte. Szívesen verekszik vele is. Bőrnadrágja sercegett minden lépésénél, bakancsa viszont nem adott ki hangot, méretei ellenére hangtalanul tudott járni, ami igazán jól jött már neki. A lakóháznak, amit felmérni készült, nem volt ajtaja, az ablakkeretek mögött sötétség honolt. Nyolc emelet, koszos, romos szeméthalmaz.

   Belépett; húgy, szemét és ürülék szag terjengett, egy patkány suhant el előtte a félhomályos folyóson. Édes, édes Londoni külváros! Elindult a lépcső felé, közben több nyitott ajtajú lakás előtt is elhaladt, a falakra pentagram, anarchia jel és más szarságok voltak felfújva.

   Ostoba emberek. Az egyik ajtó mögött megmozdult valami, de ügyet sem vetett rá. Egy csöves vagy drogos, kit érdekel?

   Ahogy feltette lábát az első lépcsőfokra, por szállt fel, neki pedig aprókat kellett lélegeznie, hogy tüsszentéssel vagy hasonlókkal, ne árulja el magát egy esetleges veszélyforrásnak.

   Valahol itt kell lennie!

   Az első emeletre érve halk köhécselést hallott, amivel ugyancsak nem törődött. Végig pásztázta a folyosót, egyik ajtó mögül sem látott halvány, sötétszürke derengést, ami egy lélektelen, vagy más hasonló lény ott jártát jelenthette volna. Leginkább egy itt lévő démonnak örült volna, hogy levezesse a testében felgyülemlett feszültséget és kiélhesse beteges vágyát az erőszakra. Bár ha összehozná a sors egy démonnal, akkor legalább egy társára szüksége lenne, hogy ne hagyja ott a fogát a harcban. Vagyis a szívét. A fogak senkit nem érdekeltek.

   Felment még egy szintet, itt már több patkány is elszaladt előtte és a bűz is egyre rosszabb lett. Dögszag volt. Igazi, megmásíthatatlan dögszag, amitől egy ember gyomra felfordul és okádni kezd.

   Még jó, hogy nem volt ember.

   Egészen a legfelső emeletre sétált, s ott az utolsó ajtónál megtalálta, amit keresett, elmosolyodott, a sötétszürke derengés a kitört ajtó mögül egészen erős volt, előfordulhat, hogy mázlija lesz ma este. Benyúlt a bőrdzsekije mögé és kihúzta hófehér pengéjű tőrét az övéből, aminek nem csak a pengéje, hanem a markolata is ragyogott a félhomályban.

   Hangtalanul elindult a szobához. A féloldalasan logó, kitárt ajtóra valaki vörös festékkel egy pentagramot fújt fel, aminek az ötödik szára lefele mutatott.

   Na, ezt legalább eltalálta valami seggfej graffitis. Hallgatózott. Hangot, azt nem hallott, de orrát még erősebb dögszag csapta meg és fémé, ami sok vér jelenlétét jelezte. Ne már! Hullát kap csak, démont nem? Azért a tőrét nem tette el. Belesett a szobába.

   A jobb napokat is látott nappaliban csak két lyukas, foltos kanapé volt. Besétált és a sötétszürke derengés őt is körbe ölelte. Egészen a szoba közepéig ment, két ajtó nyílt belőle, az egyik be volt csukva, míg a másiknak csak a helye látszott - mögötte egy eltört lábú ágy hevert, mintha csak úgy, találomra belökték volna.

   Egyedül volt, csak a tőre ragyogott a kezében. Ahh! Pedig mennyire feldobta volna unalmas napját egy kis harc.

- Te meg mit csinálsz itt? - sétált be Gábi, akinek arcáról merő rosszallást sikerült leolvasni.

- Körbe néztem - felelte érdesen, aztán a bezárt ajtóhoz ment, bár tudta mit fog mögötte találni.

- Igazi seggfej vagy, Jeremias. Veszélyes egyedül.

   Na igen, már csak Sammael hiányzott a fedésből. Mindannyian fekete bőrnadrágot, bakancsot és fekete trikót viseltek, bőrdzsekit felette, mintha egy elcseszett filmből léptek volna elő. Ideje lenne egyenruhát váltaniuk, mert ez már egészen buzis.

- Nem kell úgy beszarni a démonoktól.

   Azzal kezét a kilincsre tette és lenyomta, az ajtó nyekeregve kizuhant a keretéből és hangos csattanással érkezett a földre, Jeremias és a másik két férfi közé.

- Ez szép volt - jegyezte meg cinikusan Sammael.

   A három férfi benézett a fürdőszobába. Démon ajándék, mosolyogjatok csak! - morogta magába. A rothadó emberek szaga még erősebb lett, a fürdőkádból kilógott egy kéz, a zuhanyzóra fejjel lefelé egy meztelen nő volt kötözve, míg a padlón egy szétkaszabolt férfi hevert.

- Ez az értelmetlen szadizmus Delilára vall - szólalt meg Gábriel, beletúrva fekete hajába.

   Gábrielben meglepő módon nagyon sok emberi volt még. Ő egyáltalán semmit nem érzett, ahogy a hullákat figyelte. A férfi hátára szimbólumok sokaságát vésték, a meztelen nő fel volt vágva ágyéktól a szájáig, mint egy disznó, belsőségei meg a zuhanyban pihentek alatta.

   A szívét meg megette az a ribanc. Hát ja, van ilyen. Besétált és a kádban fekvő halotthoz ment. A gyötrő hullaszagtól kikészült a gyomra, annak ellenére is, hogy nem ezek a meggyalázott tetemek voltak az elsők, akiket látott.

- Ennek írt valamit a hátára - szólt két társának, ahogy a véres betűket próbálta kivenni a gyerek hátán.

   Gábriel fintorogva belépett, Sammael zsebre tett kézzel követte.

- Ez egy gyerek - szisszent fel a fekete hajú.

   Kurva sok emberi van még benne.

- Ott van rajta a lélek jel egyik része, nem ártatlan - Sammael cinizmusa kicsit sem nyugtatta le a társát.

   A sok jel miatt, amik annyira mélyen voltak a bőrbe karcolva, hogy a csontok is látszottak, alig lehetett észrevenni a kecske szarvakat és kezdődő fejet, amik a lapockák között jelentek meg.

- Démon nyelven van - a szőke hajú Sammael oda lépett a kád mellé és felé hajolt, a sötét félhomály egyáltalán nem akadályozta az olvasásban, miután mindannyian jól láttak akár teljes sötétségben is. - Elűzöm lelked az örökkévaló pokolba. Elűzöm a tested a végtelen fájdalomba. Kiválasztott te megszentségtelenített. Pokoli kertemben, helyed örök.

- Milyen kiválasztott? - Jeremiasnak rémlett valami nagyon régről, hogy Sammael említett nekik valami kiválasztottakat, de az már jó pár éve volt.

   Sammal kiegyenesedett, kicsit megvonta széles vállát. - A kiválasztottak, olyan emberek, akiket, ha egy démon átváltoztat, nem lélektelennek lesznek, hanem bukottak. A lelkük nem kerül a pokolba, a testükben marad és sokkal erősebbek, mint a lélektelennek.

- Akkor most ilyenekből akar hadsereget toborozni? - sétált ki Gábriel, szemmel láthatóan egészen megviselte, amint bent látott. Meglepő.

- Úgy tűnik, de az kemény menet lesz - követte Sammael, ő volt közöttük a legidősebb és sokkal nagyobb tapasztalata volt a démongyilkolásban, mint nekik. - Egy bukott nagyon erős lehet, attól függően, hogy mennyi benne a jó és a rossz. Ha összeszedd úgy hatvanat, akkor alaposan megszívtuk. Két bukott könnyedén felér egy démonnal. Csak a démonoknak korlátozott a száma, míg a kiválasztottaknak nem.

- Csodás - Jeremias többet nem is szándékozott hozzáfűzni, eltette ragyogó tőrét az övébe csúsztatva.

- Mi az, hogy - horkantott fel Sammael, azzal elindult a folyosóra, próbálva maga mögött hagyni a rothadó hús, émelyítő szagát.

- Mi nem változtathatunk át ilyen kiválasztottakat?

   Jeremias a legszívesebben megcsóválta volna a fejét. Jellemző, hogy Gábriel mindig valami békésebb utat akar választani.

- Dehogynem, megfürdetted egy adag bűnben, adsz neki a véredből, aztán már be is állt közénk egy féreg, akit csak a fertő űzz. Igen, pont szükségünk van még ilyenekre ebbe a bandába, mintha nem lennénk már így is a kelleténél többen.

- Elfelejted, hogy mi is bűnben fürödtünk és valamilyen szinten, minket is a fertő űzz.

   Gábriel mondata volt a végszó. Egyikük sem szólalt meg, ameddig ki nem értek a lakóházból. Jeremias a legszívesebben káromkodott volna. Ami igaz, az igaz, de ettől függetlenül nem kell őket lépten-nyomon emlékeztetni erre.

   Gábriel túl könnyedén kezelte a pokoli örökkévalóságot, ami egyre jobban idegesítette. Bele kéne szúrnia tőrét a szívébe, akkor csendben maradna legalább pár napig. Ők meg eldughatnák a tetemét, hogy ne találjon rá egy démon sem a kiszolgáltatott helyzetében, hogy aztán stigmákkal megkösse a lelkét és elporlassza a testét. Gábriel még eszméletlenül is csak teher lenne.

   Lehet, hogy majdhogynem halhatatlanok, de ha levágják a fejüket, kitépik a szívüket, tele karcolják szimbólumokkal a testüket és megkötik a lelküket, akkor azért nagy szarba kerülnek. Ez azért túlzás – elég egy démontőrt a szívükbe szúrni és pár jellel megkarcolni a testüket ahhoz, hogy meghaljanak. A lelkük megy a pokolba, a testük elporlad, de ha valaki járt már a pokolban, mindent megtesz azért, hogy ne kerüljön még egyszer oda; az az igazság, hogy kurvára nem jött be egyikkőjüknek sem. Igazán érthető, hogy miért. A pokol nem az édenkert és senki nem szeretne ott egy percet sem eltölteni.

- A többiek szerintettek találtak valamit? – szólalt meg Gábi.

   Jeremias nagyon remélte, hogy nem. Ha Havva, Aj és Galilea sikerrel járt, akkor rohadjanak meg. Az irigység parázslón áradt szét benne, mély levegőt vett, a levegő forrni kezdett körülötte. Ideje lenne leállítania magát és uralkodnia az édes érzésen, ami olyan jól esik, mint sivatagban szomjazónak a víz, de csak egy kicsit, hadd élvezze... dögöljön meg Havva, Aj és Galilea is, ha ők találtak valamit és démonokkal vagy lélektelenekkel küzdhettek. A harag is begyulladt benne, ahogy egy fáklya lobban fel. Dühös lett a társaikra, miközben a féltékenység még mindig jól esőn izzította ereit – ő pedig kiélvezte az édességét.

- Havva tízből nyolcszor mindig talál valamit - jegyezte meg Sammael, bár gondolatban már teljesen máshol járt, és ezt onnan lehetet tudni, hogy nem érdekelte, hány tincs szabadul ki szőke lófarkából.

   Lassan az egész hajzuhatag a hátára omlott. Jeremias, aki mögötte lépdelt a legszívesebben tőből levágta volna. Csak úgy, szórakozásból, hogy lássa, mennyire dühíti fel vele Sammaelt.

- Egyáltalán nem értem, miért akar Delila ilyen bukottakkal szórakozni - beletúrt a hajába, mire a hajgumi kirepült belőle és egy apró tócsában landolt a földön. - Szórakozhat emberekkel is. Szórakozhat bárkivel. A kiválasztottak a történetek szerint nem olyan könnyű esetek. Ugyanannyi készség van bennük a jóra, mint a rosszra, nem fognak önként dalolva, a feneküket riszálva fertőben fürdeni, Delila egyetlen csettintésére.

- Honnan ismerhetők fel a kiválasztottak? - kérdezte Gábriel, kezeit bőrnadrágjába dugva, míg a mellette haladó férfi alsó ajkát ütögette.

   Jeremias sólyomként figyelte őket a hátuk mögött. Őt aztán a legkevésbé sem érdekelte az egész, lehet, hogy nem tudják azt a démon ribancot kinyírni, de neki az is megteszi, ha a követőibe belemárthatja a tőrét.

- Úgy tudom, elég a szemükbe nézned, hogy felismered őket. Ez szerintem hülyeség. Mégis mit látnál egy ember szemében? Semmit. A szemükben látod, ahhh - dohogott Sammael magában – Meg elvileg ragyogás veszi őket körbe, halvány fehér, de szerintem mocskosak vagyunk ahhoz, hogy ezt lássuk.

- Nekünk is gyűjtenünk kéne őket.

   Jeremias a legszívesebben felhorkantott volna. Úgy hangzott ez, mint a pokémon: "Szerezd meg hát mind!" - na ja, baszd meg, fog a franc lelkek után szaladgálni, amikor meg is ölhetik azokat, akiket Delila már át is változtatót. Ha folyamatosan ritkítják a démonnő korcsait, akkor egyszer csak vége lesz az egésznek.

   Ez nem igaz.

   Soha nem lesz vége.

   De már beletörődtek.

   Több mint hét éve, hogy felszabadították őket a pokolból és azóta is úgy üldözik a démonokat és azoknak az ivadékait, mint hűséges kutyák a zsákmányukat, de a földön élő más démonok közelébe se értek Delilának, gyenge utánzatok voltak hozzá képes.

   Ez az élet rendje.

   Nincs jó, gonosz nélkül, így a világnak is szüksége van az olyan alávaló ribancokra, mint Delila, aki lelkeket fertőzz meg, a lélektelen csapatába veszi őket és a lelküket örökre megköti. Ja, mert ebből táplálkozik. Igazi ínyenc.

- És hogyan, édes Gábriel? - gúnyolódott rajta Sammael. - Egy kiválasztottat megbuktatni, bűn. Esélye van arra, hogy jó legyen az életében és végül a mennybe kerüljön. Ha mi megbuktatjuk, elveszük ettől az esélyét. Egyébként se tudjuk pontosan, hogy mi az a kiválasztott. Lehet mi is azok voltunk, csak démonvér nélkül nem éledtünk újra. Meg akarsz fosztani egy embert az esélyétől, hogy jó legyen? Hajrá! Mikhael biztosan díjazni fogja próbálkozásainkat.

- Mikhael lejött értünk a pokolba, és kiemelt minket, ide hozott, annyi utasítással, hogy öljétek meg a démonokat és a lélekteleneket, figyeljetek Delilára, és lehetőleg fogjátok vissza magatokat a hét főbűnben. Az örökkévalóságig húzhatjuk még ezt. Egyszer vége kell, hogy legyen.

- Ne legyél ostoba, Gábi - szólt rá hűvösen Jeremias. - Ez a lényeg. Öröké tart. A jó öröké küzd a rosszal. Ez van.

- Azért sok mindennek hívnám magunkat, de jónak biztos, hogy nem. Egyébként a te megállapításod is sántít. Delila ki akar nyírni minket, akkor nyugodtan élvezkedhetne a mocsokban, amit a földön teremt. Ő maga nem ölhet meg minket, ezért majd megteszi ezekkel a bukottakkal. És akkor hova tűnik a „jó”?

   A férfi akaratlanul felfigyelt arra, hogy Sammael olyan mérhetetlen undorral ejti ki a démonnő nevét, mintha személye elleni sértés lenne.

   Persze az is volt. Az egész összeverbuvált csapat tudta, hogy Sammael igazán különleges betekintést nyert Delila mocskaiba. És nem jó értelemben. A démon kínozni akarta. Ha valaki ért a kínzáshoz, az nem más, mint az az aljas picsa. Vagy faszfej. Csak azt nem tudták pontosan, hogy hogyan is történt mindez. Elképzelésük persze volt róla, hogy mit tett Delila a saját parcelláján a pokolban Sammaellel – de ezek az elképzelések talán meg sem közelítették az igazságot, bármennyire is rettenetesek.

- Ahhoz igazán össze kellene szednie magát. Négy éve nem jön neki össze.

   Jeremias a legszívesebben közbe szúrta volna, hogy ami késik, az nem múlik. Aztán eszébe jutott, hogy mi várna rájuk a halálban. A kénköves, forró, sötét pokol. Összeszorította a fogsorát, ahogy eszébe jutottak az ott töltött évei - egy hullámzó emberi tömegben volt, ahol mindenki sikított a fájdalomtól és a felismeréstől, hogy örökre ott ragadt a sötétben. Test tapadt testhez, nyálkás forróság vette őket körbe, és mindenki úszott és kapálózott és szenvedett, hogy kijusson onnan.

   Ő nem sikoltott. Talán ezért választotta ki Mikhael. Megjelent aranyszárnyaival, megragadta a karját és kihúzta az élő tengerből. Elhozta a földre, letette Sammael mellé, majd eltűnt. Az arkangyal mindig is gyorsan tudta intézni a dolgait felesleges szócséplés nélkül. Nem mintha az iránymutatás ártott volna nekik.

- Nekem akkor is van egy érzésem - tette hozzá Gábriel. - Egy nem túl jó érzésem.

   Jeremias jéghidegen elmosolyodott. Az nagyon sok finom erőszakot jelent, haragot és démon vagy démoncsatlós ölést. A kialakult csendet Sammael telefonjának rezgése törte meg. Tíz percre sem voltak már a bújóhelyüktől, minek keresi őket mégis a másik csapat?

   Az irigység megint szétáradt benne. Lehet annyi démonnal futottak össze, amennyivel el sem bírnak. A rohadt szukák! Ő is akart egy igazi démontengert, ahol össze-vissza kaszabolhat és verekedhet.

- Igen? - vakkantott bele a telefonba és régies, angolos kiejtése felerősödött.

- Végig néztünk mindent, de semmit nem találtunk.

   Havva hangja ugyanolyan lágyan és dallamosan csengett, mint mindig. Megdöbbentő, hogy őt is a pokol bugyraiból ráncigálta ki Mikhael. Ha lett volna egy fikarcnyi kíváncsiság, jó érzés, vagy barátkozásra való hajlam benne, már rég megkérdezte volna, hogy a fenébe került oda.

   Csak hogy belőle minden ilyen hiányzott.

   A pokol tönkre teszi az embert.

   De ő már előtte is csak egy emberi lenyomat volt.

- Akkor találkozunk a várban.

- Figyelj, Sammael, nekem van valami rossz érzésem.

   Gábriel egy - én megmondtam - pillantással nézett rájuk. Aztán lehajtotta a fejét és Jeremias biztos volt benne, hogy képzeletben épp szétostorozza a hátát, amiért kevély volt. Beképzelt majom. Ez a bűn őt legalább messze elkerülte.

- Aha.

- Köszönöm, ez igazán értelmes hozzáfűzni való volt! - sóhajtott Havva.

   Azzal lerakta a telefont. Sammael eltette a mobilt bőrdzsekije zsebébe.

   Jeremias felnézett az égre. A csillagokat nem lehetet látni az égen. Furcsa bizsergés töltötte el, ahogy felbámult a holdra. Három nap múlva telihold lesz. A bizsergés nőtt a testében és egészen kellemetlené vált.

   Ez lenne az a rossz érzés?