Démonmesék I. Második fejezet

   Anna kihúzta hajából a hajgumit, hosszú sötétbarna, szökés haja a vállaira, mellére omlott. Belenézett a tükörképébe, aztán mosolyogni próbált. A tükörképe visszamosolygott rá, minden érzelem és vidámság nélkül.

   Sötétbarna szemei unottan néztek rá. Hát jó, ezen nincs mit változtatni, ezen nem lehet mit változtatni. Kifújta a levegőt, megengedte a csapot, aztán alaposan kezet mosott.

   Kiment az albérlet nappalijába, neki állt vacsorát főzni. A krumplit gyorsan lesikálta, félbevágta, margarint kent rá, aztán már be is rakta a sütőbe. Elővette az előre pácolt csirkemellet, amit két nappal ezelőtt tett bele az olajba és fűszerekbe. Beborította a wook sütőbe, alákapcsolt, utána rágyújtott egy cigire, miközben a fakanalat kereste.

   A csirke gyorsan sült, a krumplinak esélye sem volt utolérni. Mire elszívta a cigit, a csirke már majdnem teljesen kész volt, ezért kisebb lángra vette. Elnyomta a csikket, sajtot reszelt és összekeverte egy adag tejföllel. Ez fog később a krumplira kerülni.

   A mobiljára nézett. Este fél hét volt, mire a barátja haza ér, kész lesz minden. Egy kávét is sikerült lefőznie, mikor csöngetett a kapucsengőn.

- Szia - mosolygott rá.

- Hello - letette a táskáját a kanapéra, aztán leült mellé.

- Kérsz kávét?

- Persze - hátra dőlt.

   Annát elfogta egy sötét késztetés, hogy egyszerűen hozzá vágja a csészét - végül nehezen, de visszafogta magát. Álmosollyal az arcán letette elé, majd visszasétált a sütőhöz, lejjebb húzva harisnyanadrágján a hosszú fekete pulcsit.

- Kaptam még egy magánmunkát.

   Cristoph rágyújtott egy cigire, aztán belekortyolt a kávéba. Hát ez szuper - gondolta magában a lány.

- A Desieintől? - érdeklődött hangsúlytalanul.

   Nem mintha a barátja észrevenné a gúnyolódását, vagy érdektelenségét, ahhoz túlságosan oda volt magáért és túlságosan lenézte őt.

   Anna ugyanis nem dolgozott. Néha kapott valami hostess munkát egy hónapra, vagy valami hasonló ostobaságot - de ezen kívül a megélhetését az anyjától kapott pénz jelentette, ami nem volt sok, de elég volt két doboz cigire és valami ételre a hét- hét napjából hatra.

   Nem fizetett lakbért - a barátja bár nem mondta ki, titkon pikkelt rá emiatt. Neki munkája volt, reggel tíztől este hétig. Anna tudta, hogy lenézni. Megalázóan tett rá célzásokat, hogy ő nem fog takarítani, sem főzni, a szennyesét sem képes egy helyre ledobni és kimosni, mert ha már egész nap nem csinál semmit, akkor ez az ő dolga.

   Ilyenkor mindig viszketett a tenyere, hogy felpofozza.

   Kiszedett egy tálra két héjában sült krumplit, tejfölös-sajtszósszal a tetején és egy adag csirkemellet. Elővette a kést és a villát, utána letette Cristoph elé, aki előre dőlt a kanapén, majd fintorgott.

- Nem kérek csirkét - jegyezte meg undorodva.

- Akkor ne edd meg - rá sem nézett, tudomást sem vett róla, ebben már profi volt.

- Nincs más kaja? - megkóstolta a sült krumplit. Úgy tűnt ízlik neki, Annát ez még sem tette jobb kedvűvé.

- Van szeletelt kenyér, vajkrém és pulykamell - válaszolta félvállról, miközben szedett magának.

   Már pedig neki a csirkemell a kedvenc étele és nem fog lemondani róla azért, mert Ő nem szereti. Az uraság egye meg, ha készételt akar, ha nem, akkor készítsen magának.

   A barátja a hűtőhöz ment, majd felvette a telefonját, ami rezegni kezdett a zsebében. Idegesítően lassan pakolta ki a pultra a neki kellő dolgokat.

- Szia. Igen. Oké. Nem tudom. Lehet. Meglátjuk.

   Azzal letette a telefont. Anna meg akarta kérdezni ki volt, de aztán az egyhangú közömbösség erősebb lett benne. Majd elmondja, ha akarja. Egy pillanatra megcsapta a féltékenység zöldszemű kígyója is, aztán elmúlt amilyen hamar jött.

   Ez van.

   Ha kiderülne, hogy megcsalja, úgyis letépné a tökét. Nagyon el tudott pattanni az agya, még akkor is, mikor semmi joga nem volt hűtlenséget feltételezni. A féltékenység viszont kígyóként tekeredik rá, kisajátítva a józan eszét annyira, hogy kis híján beleőrül.

   Olyan, mint a harag. Nincs belőle visszaút. Ha egy dühroham magával ragadja, az esze szabadságra megy, karöltve az önuralmával. Régebben egy-egy ilyen roham alkalmából véresre verte kezét a falon.

   Legalább ez elkerülte pár éve. Ha valaki közömbös, elég nehezen lobban haragra. Mikor végzett az apró fél darabka héjában sült krumplival és pár szem csirkemellel, berakta a mosógépbe a tányérját, utána rágyújtott egy cigire.

   Kiment a pult mögül, ahol fojtogatóan közel érezte magához Cristophert és leült a kanapéra, ahol az előbb ő foglalt helyett; a szembe lévő nagytükörben kezdte el magát figyelni.

   Haja annyira-hosszúra nőtt, hogy úgy látszott így ülve, mintha hullámos tincsei a combjáig érnének. Hófehér arc, beesett szemek. Nem ártana egy kicsivel többet ennie. Az alultáplált már nem kifejezés rá. Félszemmel Cristophra nézett, aki egy pirítóst vajazott meg, ügyet sem vetve rá.

   Ezt a kapcsolatot a szentlélek tartja össze, az egyszer biztos - gúnyolódott magában a nő. Aztán megrázta kicsit a fejét. A fenéket, szeretik egymást, ha nem is mutatják ki. Ő legalább is szereti Cristophot és abban is biztos volt, hogy Cristoph is szereti őt. Ha nem így lenne, már régen kiadta volna az útját.

   Mert végül is melyik pasi lenne képes szeretet nélkül elviselni egy önmegtartóztató kapcsolatot? Ez a gondolat megnyugtatta háborgó lelkét és forgó gyomrát. Kicsit elmosolyodott, ahogy Cristoph tökéletesen szimmetrikus vonásait figyelte, arcába hulló sötétbarna tincseit. Szép férfi volt. Vonzó.

   Hátra dőlt a kanapén, elővette a tabletjét, aztán beírta a billentyű kódot, hogy olvasni kezdjen.

- Mihez kezdesz, ha lejár hamarosan az áru feltöltés?

   A barátja kérdése úgy hangzott, mintha csak érdeklődne. Anna összerezzent, egy pillanatra harag gyúlt ki benne, hogy aztán legyőzze, és diadalmasan elismerte magában, milyen ügyesen tud uralkodni a korlátok közül kiszabaduló érzésein.

- Nem tudom - vallotta be őszintén.

- Gondoltam.

   A csúfondáros mondatot hidegen lekezelte. Cristoph tudta kit választott, soha nem állította magáról, hogy egy szokványos, hétköznapi lány lenne, aki tudja, mit akar.

   Őrült, huszonnégy éves lány volt, akinek fogalma sem volt mit csinál és mit fog csinálni. Várt. Mindig várt, amióta az eszét tudta. Hogy mire? A jó ég sem tudja, de ő cselekvő képtelennek született, aki képtelen megérteni az életet és alkalmazkodni hozzá. Mindig is a várakozás töltötte ki – tudta, hogy valamire várnia kell. Ezzel az érzéssel született és élt.

   Elvégezte a gimnáziumot, elment valami főiskolára, amit nem végzett el és azóta összevissza dolgozik, ha akad néha valami. Önként nem is szokott keresni. Ismerősök hívják fel és kérdezik meg, mintha az átkozott sorsa jobban érdekelne mást, mint őt.

- Örülök neki - felelte ugyanolyan hangnemben, ahogy a barátja mondta.

   Cristoph a szájába tömött egy kenyeret, ő meg próbált a megnyitott játékra koncentrálni.

- Felhívott az anyád.

- Ennek is végtelenül örülök - vetette oda.

- Azt kérdezte, hogy vagy. Szerinte kezdesz szétesni és nem ártana neked egy pszichiáter.

   Anna felnevetett. Cristoph beszél pszichiáterről? Ő egyszerűen nem hisz az elmebetegségekben. Szerinte nincsenek pszichiátriai betegek, csak olyanok, akik megjátsszák, hogy azok. Ez rettentően ostoba felfogás és többször felvilágosította róla, hogy az agyi hormonok miképpen változnak az elmebetegségek alatt.

   Van őrület - s csupán pár hormon rossz működése okozza.

- Nem megyek olyanhoz - jelentette ki és közben legyilkolt három zombit a játékban. – Eléggel volt már dolgom.

   Azok se tudtak segíteni. Akkor meg? Bár egy kis rivotrilt elfogadott volna. A világ első csodája - hogyan csináljuk az emberekből élő halott hullát? Napi három rivo! Ha egész életében szedné, valószínűleg a halála pillanatában se emlékezne semmire, homályos foltokon kívül.

   Nem mintha ez olyan nagy megrázkódtatás lenne neki.

- Aha.

   Szuper válasz. Ennél jobbra nem is számíthat. Kiválasztott egy másik játékot a gépen és próbált teljesen belemerülni az élőhulla öldöklésbe, bár egyáltalán nem tartoztak a kedvencei közé az ilyen típusú játékok. Sokkal inkább szerette azokat, amikben meg kell oldani egy küldetést, megszerezni bizonyos tárgyakat és a gyilkolás csak mellékes dolog.

   Azért ha dühe hirtelen kiszabadult, a gyilkolást is nagyon élvezte, de sokkal inkább választott azok közül a játékok közül, ahol nem pisztollyal és Shot Gunnal kell lövöldözni, mint egy esztelen bankrablónak, hanem karddal megvívni a szörnyekkel. Otthon volt xbox 360 –a és wii –je is, amiben kedvére leküzdhette a goblinokat és orkokat egy fénylő karddal, ha ahhoz támadt kedve.

   Ideje hazamenni, hogy kiélje beteges vágyát a szörnygyilkolásra.

- Ma Michael kitalálta, hogy mindenkinek idő leosztást...

   És megtört a hallgatás. A barátja elkezdett a napjáról beszélni ő meg elkezdett játszani. Néha érdeklődő kifejezéssel felnézett rá, jelezve, hogy figyel. Egyszer már beadta neki, hogy a nők egyszerre négy dologra is képesek figyelni, nem beszélve arról, hogy ő hiperaktív, így az, hogy játszik, nem jelenti azt, hogy ne tudna a beszédjére figyelni.

   Ez igaz is lett volna, ha van benne egy cseppnyi akaraterő is arra nézve, hogy a számára érdektelen dolgokat végig hallgassa.

   De neki nem volt akaratereje, sem türelme, sem kitartása, se semmije.

   Sammael leült a bőrkanapéra, pohár whiskyjét az üvegasztalra tette. Előtte plazmatévé volt, amin éppen a hírek mentek. Mennyivel kényelmesebb, most, hogy egy kapzsi rohadék is velük dolgozik. Legalább nem romhalmazokban és patkány lyukakban kell meghúznia magát.

   Az éttermekben is fizethet, ahol nagy ritkán elfogyaszt egy vacsorát. A ház remek volt, nem rég jöttek át New Jerseyből és máris egy színpompás hely fogadta őket. London belvárosában voltak, de még kertjük is volt, hatalmas kőfallal körbe véve.

   Nem mintha ez lenyűgözte volna. Aki a XVI. század vad Angliájában nőtt fel, azt elég nehéz volt lenyűgözni bármivel is. Főleg egy lyuk méretű kerttel. De nem panaszkodott. Ajt valószínűleg a kapzsisága lökte bűnbe és most, hogy felszabadult? Szerencsére nem gondolta át rendesen a bűnét és még mindig hajlott rá, hogy elég pénzt szerezzen, és szép helyen aludjon.

    A fösvénység viszont nem volt igaz rá. Lehet, hogy előző életében egy zsugori barom volt, aki tárgyakat halmozott fel, hogy betöltse a lelkében tátongó űrt - most viszont mindenkinek külön bankszámlát nyitott, amire minden hónapban utalt pénzt.

   Éljen a részvénypiac és az, hogy Aj hihetetlenül jó benne. Jeremias ült le mellé, kezében egy üveg sörrel. Kettőjük számára már a háromszemélyes bőrkanapé is kicsinek tűnt.

  Mikhael harcosokat emelt ki a lélekgyűjtő tengerből, nem valami anyámasszony katonákat, kivéve a csajokat. Ők elégé törékenynek tűntek.

- Nem megyünk el csajozni? - kortyolt bele a whiskyjébe, félszemmel a sötétbarna hajú férfira nézve.

- Klub vagy az utca?

   Ezért bírtja ennyire ezt a rohadékot. Egy kis digi-dugiban mindig benne van. Elgondolkodott a kérdésen. A klubban szebb, igényesebb nőket szedhetnek fel, de az akár egy-két órába is beletelhet, mire horogra akad egy igazi liba, aki nem vár többet egy menetnél.

   Az utcán igénytelennek vannak, rondák, de ha fizetnek nekik, önként szétteszik megereszkedett combjaikat, ők meg kiélhetik vad vágyaikat közöttük.

   Jelenleg egy kemény menet járt a fejében. Hátulról, úgy, hogy a nő négykézláb van, ő meg addig tömködi, amíg el nem sül.

   Ha képes egyáltalán az erekcióra. Ez is egy hivatásos mellett szólt, mostanában elég rosszul működtek egyes szervei. Évek óta hanyatlottak képességei, mostanra meg már tízből kettő volt a sikerei száma. Nem mintha ez különösebben is meghatotta volna. Vagy sikerül, vagy nem. Ez van. Annyira soha nem volt fontos számára, inkább csak bizonyítás volt az egész: bizonyította önmaga számára és egy középső ujjat mutatott vele Delilának. Igaz, a démon nem látta, de őt megnyugtatta, ha havonta egyszer sikerrel járt.

- Utca - felelte átgondoltan. - Nincs kedvem értékes perceket elpazarolni.

- A klubban is ugyanannyi idő felszedni valakit - kortyolt bele a sörébe Jeremias.

   Sammael gúnyosan elhúzta a száját. Ő kisfiúsan jóképű volt, jég szőke, hosszú hajáért döglöttek a nők, míg Jeremias férfiasan kemény vonásaiért is gyorsan átnedvesedtek. Nem beszélve arról, hogy jóval száznyolcvan centi fölött voltak, izmosak, és a kisugárzásuk is igen csak mellettük szólt.

   Szemétláda egy démonok ők, akiknek még a kisugárzásuk is vonzza az embereket. Neki viszont csak kapni volt kedve, az adással ma nem akart vesződni. Már pedig, ha egy nőt az orgazmusig akarsz jutatni, azért alaposan meg kell dolgoznod. Nem mintha azt nem szerette volna, egyszerűen csak nem vágyott rá. Igazából nem is nagyon szeretet a nők kedvére tenni. Túl sokszor kellett azt már megtennie.

   Ez most egy középső ujj Delilától - neki. Képes volt még a szexre, de nem a kölcsönös szeretkezésre. Lehet nyert már a démonnő.

- Kapni akarok, adni nem. Erre pedig egy prosti fogja a legjobban megtenni - válaszolta őszintén Jeremiasnak.

- Éljen a bujaság – kelt fel a férfi.

   Sammael elvigyorodott. Letagadhatatlanul démonok voltak. Gábriel a nagylelkű szarságaival inkább angyaloknak hívta magukat, de nekik közük nem volt hozzájuk. Régen, talán, de az nagyon régen volt és nagyon talán, mindannyijukból kiveszett már az ártatlan tisztaság, ha egyáltalán volt bennük.

   Egy újszülött már akkor bűnös lesz, mikor először felsír. Nincs itt semmiféle eredendő jó. Mikhael megáldotta őket, ezért erősebbek egy átváltoztatott démonnál, de nem jobbak náluk.

   Kiléptek Jeremiashal a hideg levegőre. A férfi sötétbarna, hullámos haja egészen hosszúra nőtt, már a vállát is elérte. Ez kicsit finomabbá tette a vonásait, amik krisztus előttről származtak. A férfi csupán ennyit volt hajlandó elmondani a múltjáról, de még a bűnbeesését sem részletezte. Nem mintha közülük bárki részletezni akarta volna, hogyan is került is a pokolba.

- Mit gondolsz Gábrielről? - indulta el London rosszabbik része felé. Aj, szerencsétlenségükre elit környéket választott és még jó pár utca volt a prosti színpadig. – Néha, esküszöm, megfognám a fejét és a falba verném, ameddig az agyveleje ki nem loccsan.

   Huh. Elképzelte a dolgot. A kép elevenen hasított az elméjébe. Édes izgalom áradt szét a testében a vad erőszak gondolatára.

- Néha elképzelni sem tudom róla, hogy járt volna a pokolban - válaszolta Jeremias, az ő csendes módján, érdes hangján.

- Annyi emberi van benne, hogy néha kételkedem benne, hogy tényleg démon lenne. Bár tuti a kevélység okozta a bűnét, beképzelt balfék. Jobbnak hiszi magát nálunk. Figyelj, nem megyünk inkább kocsival?

   Jeremias visszafordult a kétszintes ház felé, aztán megvonta a vállát. Visszaindultak. A ház parkolójában három sötétítet üveges mercedes állt, egy benz e500-as, egy R-320as, és egy B-class. Ezenkívül volt még egy hófehér Bentley is, de az Aj autója volt és soha nem engedte meg egyikkőjüknek sem, hogy használatba vegyék, amit meg is tudott érteni. Kinyitották a vaskaput, aztán lementek. A kulcsok egymás mellé voltak akasztva.

   Ha Aj tényleg fösvény, akkor vajon milyen nagy erőfeszítésébe kerül másoknak is átnyújtani a saját tulajdonát?

- Szerinted mennyi az esélye annak, hogy Aj hajnali kettőkor telefonálgat és a laptopját nyomkodja? Milyen ideges volt, hogy ki kellett mennie a csajokkal egy kis járőrözésre - Sammael bepattant a classic anyósülésére, átadva a vezető szerepet Jeremiasnak. A negyedik whiskyje után nem érezte túl biztosnak a vezető képességeit – nem mintha egyébként jól vezetett volna. Galilevel együtt hiányolták a lovakat és szidták az autókat.

- Mire visszaérünk keresni fog legalább tízezer eurót - villantott fel egy jéghideg mosolyt Jeremias.

- A kis fösvény, úgy látszik, nem próbálja a bűnét kijavítani - nevetett fel Sammael. - Bár, ez a kocsi kárpótol érte, amiért el kell viselnünk a nyavalygását - végig simított a puha bőrülésen. - Egyébként nem akkora disznó, láttam alapítványi köszönő leveleket a postaládában. Egy kis józanság, azért szorult már belé.

   Jeremias nem válaszolt. Soha nem volt túlzottan a szavak emberre és Sammael tudta, hogy idegesíti, ha folyamatosan fecseg. Nem mintha ez őt visszatartaná. Szüksége volt a beszédre, így tudott csak megszabadulni sötét, nyomasztó gondolataitól, amik mindennapjának minden percét végig kísérték.

- Delila mire készülhet a bukottakkal?

- Ki akar minket nyírni. Egyedül nem elég erős hozzánk bármennyire aljasul játszik, meg nem is teheti meg. Ezért szervezz egy kis csapatot, azt a nevet is adhatná nekik, hogy Szárny gyilkosok.

- Nem hiszem, hogy lenne esélye ellenünk pár szarházi bukottnak.

- Én küzdöttem bukottal. Ne nézd le őket - rázta meg a fejét komolyan Sammael - közelébe se érnek egy emberi lélektelennek. Erősek, gyorsak és ösztönösen küzdenek, ami elég fontos tényező. A vérükben van az ölés. Engem egy, több helyen is megsebzett.

- Őket is úgy változtatja át, mint az embereket?

- Három bűn és egy csepp démon vér - helyeselt. - Azt nem értem, miért ennyi év után kezdte el keresni a kiválasztottakat.

- Talán most érték el azt a kort, amikor a bűn is hatással van rájuk.

   Sammael összevont szemöldökkel nézett ki az autó ablakán. Ebben van valami. De akkor sem stimmeltek az évek. Sokkal inkább a maya napfordulóra tippelt volna, amikor a legerősebb volt a három világ közötti kapcsolat. Akkor annyi démon szökött fel a földre, hogy társaival heteken át bárhova mentek démonokba ütköztek. Azóta több mint fél év telt el. Ez lehetett hatással az emberekre is, hogy kiválasztottakká váltak volna?

   A mennynek is hatással kellett lennie a földre.

   Kissé ittasan, ezt már egészen elfogadható magyarázatnak találta.

   A társa a sötét utat figyelte, ahogy gyorsan hajtottak ki London belvárosából. Sammael az elsők között került kiemelésre az ember tengerből, akkor még Delila szintű démonok nem is voltak a földön, csak pár alacsonyszintű lélekzabáló. Egy jó ideig egyedül harcolt ellenük, míg nem jött Galile a pogány istennő, aki egy tankot is képes lenne lesodorni az utcáról, majd Jeremias. Aj négy évvel ezelőtt, majd Havva és Gábriel ugyanabban az évben.

   Mikhaelnek elvileg csak három lelket szabadíthatott volna fel, de nem bírta abbahagyni a jótékonykodást, ezért megegyezett egy Démon Lorddal, hogy még három lélekért cserébe felmehet az egyik örökdémona: Delila. Az arkangyal belement a dologba, azzal a kikötéssel, hogy a nő nem bánthatja az ő kis démonkáit. Bájos.

- Szerintem a bukottakból lesznek a démonok haláluk után. Az ő lelküket nem bekebelezi egy démon, hanem megfertőzi. Nem lélektelennek, akik eladják a fertőért a lelküket, hogy aztán az élő, sötét tengerbe vesszenek az örökkévalóságig szenvedésre ítélve.

- Mi sem voltunk lélektelennek - jegyezte meg Jeremias arra célozva, hogy őket is az élőtengerből emelték ki, mégsem voltak teljesen szétfonnyadva.

   Sammael nem mondott semmit. Igen, igen, csak barmok voltak, amiért hagyták magukat oda kerülni a menny örökkévaló nyugalma helyett. Ebben minden társa hasonlított: volt lelkük, amikor abba a sötét mocsokba kerültek, a bűn nem fertőzte meg őket teljesen. Talán ők kiválasztottak voltak és nem emberek.

- Tényleg, te milyen bűnbe estél?

- Kevélység - Jeremias hidegen mosolygott, Sammael meg felhorkantott.

- Jó vicc. Ezt tudom a legkevésbé elképzelni rólad.

- Akkor ne képzeld el.

- Kapd be.

- Majd az egyik prosti, várj egy kicsit.

   Sammael kinézett az ablakon. Egy-két lány már feltűnt az utca szélén rövid miniszoknyában, kis topban, a hűvös őszi idő ellenére is elégé alul öltözve. Szerencsére már nem kell sokáig várnia, amíg megnyugtathatja a benne lakozó jéghideg éhséget.

   Az éhség rosszabb, vagy a hideg, ami kitölti a tudata minden apró zugát? Az ablaküvegre mosolygott, kékeszöld szemei olyanok voltak, mint két jégtömb. A vizet is megtudná fagyasztani egy pillantással.

   Mit kap egy fattyú, ha nem tiszteli az apját és megveti az anyját? Öröké tartó V.I.P. belépőt a pokolba.

   Mit kap egy fattyú, ha egy szajhát vesz feleségül? V. I. P. belépőt a pokolba!

- Állj, az kell nekem - szólalt meg, ahogy kiszúrt egy szőke hajú, egész csinos, fűzőbe préselt prostituáltat az egyik lámpa alatt.

   Jeremias szó nélkül hátra tolatott hozzá. A férfi leengedte az ablakot, mire a nő oda riszált hozzá, elpöckölve a cigijét.

   Az unott, halott kifejezés ellenére is, ami az arcán ült, egészen vonzó volt. Ráadásul Sammaelt emlékeztette a legfontosabb nőre az életében. Neki is szőke haja volt, csak nem festett, és zöld szemei, apró szeplők az orra körül.

   A prosti a közelébe sem ért, de pótléknak megteszi, hátha sikerül problémáin átsegítenie. Vagy még hatalmasabb problémákba kergetnie.

- Mennyi egy óra? - kérdezte és tudta, hogy hangja elárulja az izgatottságát, nem mintha törődött volna vele.

   A lány kicsit felvonta a szemöldökét, ahogy végig mérte a mercedest. Bekönyökölt az ablakon, a két férfit rögtön megcsapta a cigaretta és olcsó parfüm szaga. Sammael viszont csakis a kebleire koncentrált, amik pár centire voltak tőle.

- Kettőtöknek? - kérdezte nyelvét végig húzva a felső fogsorán.

- Nem, csak nekem - mondta a férfi. Bár, ha utána akarja Jeremias, akkor megkaphatja.

- Sima menet, ötven font, popsi nyolcvan, a szám negyven.

- Rendben, szállj be, keressünk még valakit a haveromnak, aztán elmegyünk egy motelbe.

- A-a - rázta meg a fejét a nő. - Nem szállok be idegen kocsiba.

   Sammael a legszívesebben felröhögött volna. Mi ez, egy tíz éves kislány, akinek megmondták, hogy ne üljön be cukros bácsik kocsijába, mert megerőszakolják?

   A prosti kiegyenesedett, majd intett az egyik lánynak. Festett fekete hajú volt, telt karcsú és egy rágógumin csámcsogott, ahogy oda sétált hozzájuk tűsarkúban.

- Itt van ő a haverodnak, a lakásunk fent van a másodikon. Ott lesz a dolog.

   Sammael Jeremiasra nézett, aki megvonta a vállát, a nekem-aztán-tök-mindegy-kit-dugok-meg stílusában. Jól van, akkor az esti éjszakai pillangó vadászat letudva. A barátja leparkolt, gondosan bezárta a kocsit, aztán elindultak a két nő után, akikre aztán mindent lehetet mondani, csak azt nem, hogy kecses pillangók.