2012. november 5., hétfő

közös


Sziasztok! Kritikát még sajnos egyet sem kaptam, pedig továbbra is örülnék neki (meg egy bétának).
Mást sem tudok magamban tartani:
   Kérek szépen minden kedves blogírót, akit ezt olvassa, hogy soha, de tényleg soha, ne használjon feketét-pirossal (fekete háttér – piros betűkkel, piros háttér – fekete betűkkel), nem tudom, hogy egyedüli problémám –e (esetleg a monitoromé, amit kötve hiszek), de képtelen vagyok így olvasni! Az előbb találtam egy történetet, amit végig akartam olvasni, egyszerűen viszont nem ment, tíz perc után olyan fejfájásom lett, hogy a legszívesebben kivájtam volna a szemem.
A második. Metróztam. Sok-sok plakát. Hozzád kötve. Beleolvastam. Letettem. A szürke ötven árnyalatába is beleolvastam én, meg az Alkonyatba is, nem tudom mit vágja mindenki így hanyatt magát tőlük, rosszabbak, mint a többi erotikus-romantikus regény, amit valaha volt szerencsém olvasni. Lara Adrian, Kresley Cole, Naili Singh, J. R. Ward – persze urban fantasy meg tudom is én, de akkor ott van Johanna Lindsey, Nora Roberts és barátnői, akik értenek is ehhez. Jó persze, nem akarom lehúzni a szürke50 –t, meg a hozzád kötve regényt sem, olvassa, akinek ez tetszik, de (!) ne nevezzük ezeket erotikus regények. (Inkább pornó. Van erotikus film és van pornó – még sem keverjük a kettőt!)
   A szürke50 annyira unalmas volt, hogy bánom, hogy nem inkább rezet vertem helyette. Nem csak a szex, hanem egyszerűen az egész olyan, mintha a young adult szarokba sok-sok szexet tennénk és néznék, mi sül ki belőle, meg persze a szado-mazo sem rossz téma. A szadoról azonban csak szó van, látni semmit nem látunk belőle, mert szerintem az írónő is megijedt tőle (nem tudom, az egy harmadáig olvastam, lehet később van benne egy kis popsi fenekelés, vagy bilincselés (amit én nem nevezzek szado-mazonak)). J. R. Ward vámpír sorozatában az egyik szereplő azért jobban előadja ezt.
   Tudom én a tutit, újdonság ez, meg miegymás, de nagyon szépen kérek minden kedves olvasó embert, hogy ne itt ragadjanak le. A könyvpiacon ezeregy jobb történet vár felfedezésre, olyan ez, mint a Harry Potter a fiataloknak, hirtelen mindenki olvasni kezdett, de kérem, ez csak egy felnőtt alkonyat, verjük már le magunkról ezeket a szánalmas láncokat – csodálkozunk, hogy a férfiak olyan szörnyűnek tartanak minket? – hiszen mi adjuk magunk alá a lovat, hogy igenis erre van szükségünk, képzeletbeli fickókra, szüzességre, amit már elvesztettünk, olyan pasira, aki véletlen se bánik velünk kedvesen, hanem egy irányításmániás-bunkó, aki kihasználja a testünk és szerelmet nem ígér.
   Mit csodálkozunk, ha a normális kapcsolatról halványlila gőzünk sincs? A tinik egy része vagy dagadt és depressziós, álmodozik az ő Cullen-vámpírjáról vagy egy ribanc, aki bárki ágyába befekszik, hátha az egyik mégis csak szerelmet gyújt az ő jéghideg szívében.
   Népnevelés. A regények az álmokról és a vágyakról szólnak, lassan semmit nem adnak pár órás kikapcsolódásnál (kérdezettek meg egy gimnazista lányt, tudja –e mi az az Alkonyat, utána pedig, hogy tudja –e mi az a Szép, új világ vagy az Állatfarm), ezzel nincs baj, de az a korcs világkép, amit nyújtanak egyszer csak önmagába fogja roppantani ezt a társadalmat. Én is írok ilyeneket, sőt, keményebbeket is álá Démonmesék, nem több, mint egy erotikus-romantikus urban fantasy, de (!) legalább, nem ostoba-naiv-képtelenvagyokélni szereplőkkel van tele.
   Álmodjatok magatoktól szerelmet, a regények csak alapok legyenek, és olvassatok kérlek klasszikus irodalmat, mert ezek a mai erkölcsi világképek elszomorítóak.

Démonmesék I. ötödik

Az események végre beindulnak és reményeim szerint átmegy izgalmasba a történet: )



   Jeremias félre döntött fejjel figyelte a döfést combja közepén. A csípő, égető érzés kezdett a múlté lenni, s a fájdalom is zsibbadássá szelídült, a sebből már nem folyt vér és a gyógyulási folyamat is beindult. Holnap után el is felejtkezik az egészről; heg sem marad utána. Sammaelnek igaza volt a bukottakkal kapcsolatban, megéri vigyázni velük, nem csak olyan szemetek, mint a lélektelennek, akik tőrrel a kezükben inkább száni valóak, semmint igazán veszélyesek.
-          Szépen gyógyul – sétált be a nappaliba Aj, fekete farmerben és ingben, ami nála a harci öltözetet jelentette, velük ellentétben.
-          Csak nem egy bukott? – követte Sammael.
-          Az volt. Látnotok kéne Gábit – válaszolta unottan hátra dőlve a kanapén.
-          Szerintettek Mikhael miért adott ennyire kretén nevet neki? - a szőke hajú a bárpulthoz sétált és whiskyt öntött magának.
   Mikhael, az arkangyaluk, mikor kiemelte őket a pokolból és a földre hozta lelküket, hogy testük aztán apró részecskékből összeálljon, mindannyijuknak új nevet adott. A régi soha szóba sem került, mintha egy új élethez, új név járt volna.
-          Nem lenne „kretén”, ha Jeremias nem csúfolná – felelte Aj.
   Ránézett az éj fekete hajúra. Aj mindig is kilógott közülük, a kezdetektől fogva nem érdekelte a démon üldözés, sokkal inkább a részvénypiac és a vállalkozások. Egy év alatt, hatalmas vagyont alapozott meg a semmiből – így végre nem szorultak arra, hogy lerobbant hotelekben húzzák meg magukat, és az ételért is fizettek. Az első három évben, mikor csak ő, Sammael és Galile voltak, egyik napról a másikra éltek, pénz nélkül. Nem mintha ez probléma lett volna, a vörös hajú nő úgy lopott, mintha erre a mesterségre született volna.
   Az utána következő egy évben került hozzájuk, Aj, Havva és végül Gábriel. Aj érkezésekor Mikhael, elmondta, hogy Delila a földre került (nem mintha Sammaellen kívül, valamelyikük is tudta volna ki az), aztán kiderült, hogy egy örökdémon, akit nem ölhetnek meg, de cserébe ő sem fogja megölni őket -, és azóta az arkangyaluk szóba sem állt velük; pedig ez már legalább három éve volt. Csak az áldáskor jött vissza hozzájuk, egy röpke másodpercre, hogy ajkával megérintse a soron következő démont, hogy annak hátán a démontetoválás mellett megjelenjen az ő jele: két szárny.
-          Annyira lányos – grimaszolt a fekete kakastaréjosnak. – Meg jó. Idegesítő.
-          Rád is lehetne mondani, hogy idegesítő vagy. Most megyek dolgozni.
   Jeremias hosszan nézett Aj után, ahogy felmegy a lépcsőn. Különös férfi volt, nem csak felemás színű szemei miatt, nem is csak a fülében lévő két karika miatt, ami egyáltalán nem illet üzletember stílusához, hanem sokkal inkább a belőle áradó nyugtalanság miatt. Ajből minden megerőltetés nélkül sugárzott a hatalom és az erő, mintha kezdetektől fogva vezetőnek született volna.
-          Menjél csak, menjél csak – morogta Sammael, azzal leült mellé a kanapéra, kezében egy félig megtöltött pohárral. – Milyen volt a bukott? Volt kisugárzása?
-          Egészen sötétszürke – felelte.
   Sammael hümmögött egyet, mintha ezzel nyugtázná a történteket. – Régen nem találkoztam Delilával.
-          Én négy éve – vonta meg a vállát. – Tudod, mikor Galilevel voltunk kint, mert te olyan másnapos voltál, hogy nem tudtál megmozdulni.
-          Meg van! A négy üveg whisky esete, amiket vöröske lopott!
   Eszébe jutott élete első találkozása az örökdémonnal; egy szórakozóhelyen volt, legalább tizenöt lélektelennel körbevéve és éppen újabb embereket akart magához dédelgetni, amikor megjelentek ők. Különös módon, a nő nem ölte meg őket, rájuk sem támadt, csak mosolygott azon a kegyetlen, számító módján, aztán távozott. Galilevel sikerült elkapniuk pár üres szemű szemetet és elvágniuk az ütőerüket, de vajmi kevés győzelemnek lehetett betudni, mikor egy örökdémon is ott volt, akit Mikhael szerint nem ölhetnek meg, de aki őket se bánthatja. Pedig ezzel elég sok ember életét megkímélhették volna.
   Sok értelme van így a harcuknak az egyszer biztos. Olyan, mint a legyeket lecsapni – felesleges, hiszen egyre csak újabbak és újabbak jönnek.
-          Végezni kellene valahogy azzal a némberrel.
-          Na, ja – válaszolta sztoikusan.
   Lassan egy éve, minden éjjel legalább két-három démont is elkaptak. Ha az egyik városban elfogytak, akkor tovább utaztak folyamatosan irtva őket, s remélték, hogy minél több meggondolja azt, hogy a földre jöjjön. Nem beszélve a lélektelenekről, rájuk is nagy csoportban bukkantak. New Jerseyben legalább negyvenet megöltek két hét alatt, bár sajnos a démontetoválásukat nem tudták megnézni, hogy megtudják egyáltalán ki gyártja őket ilyen tömegesen.
   Egy hete voltak viszont Angliában, és egyet sem találtak. Csak holttestekre bukkantak, akiket napok óta megöltek – ezért volt nehéz démonszemükkel megtalálni a sötétszürke, szürke, fekete ragyogás kiinduló pontját, mert egy sötét lény térbeli lenyomata idővel elkopik.
   Frisset viszont nem találtak.
-          Nem értem, miért nem futunk mi is kiválasztottakba – Sammael egy húzással kiürítette a pohara tartalmát.
-          Talán nem látjuk a ragyogásukat. Mikhael azt mondta nem, hogy nekik is van, nem?
-          Fehér – vonta meg a vállát. – Talán erre már nem is jó a démonszemünk, vagy túl mocskosak vagyunk hozzájuk.
   A sötétben látás nem volt rossz képesség az egyszer biztos. A baj csak az volt, hogy csakis este tudták látni a démoni lények lenyomatát, meg elvileg a kiválasztottakét is kellett volna látniuk, gyakorlatilag kitudja. Fehér. Eddigi új élete során egy emberrel sem találkozott, akinek fehér lett volna a ragyogása.
-          Szerintem én egyszer láttam már egyet. Egészen fehér ragyogás vette körül, de nem igazán lehetett látni. A szeme viszont, nem is tudom, olyan sugárzó volt. Olyan megfoghatatlan, érted mire gondolok, ugye?
-          Hogyne.
   A franc se érti, de kit érdekel. Látott egyet, na és? Miért fontosak egyáltalán ezek a kiválasztottak? Sammael felállt a kanapéról és a poharával visszament a bárpulthoz, újabb adag whiskyt töltve magának.
   Felállt ő is, aztán elindult a lépcső fele. Inkább xboxozik, az ezerszer szórakoztatóbb, mint nézni, ahogy a férfi lerészegedik. Egyáltalán nem volt jó társaság, amúgy is hajlamos volt sokat beszélni, de részegen talán még Galilet is kenterbe verte, ami igazi teljesítménynek nevezhető.



   Nem tudta mi fog rá várni az ajtó mögött. Tétován megállt. Az albérleti lakás olcsónak tűnt, egyáltalán nem olyannak, ahol Delila életét el tudta volna képzelni. Hozzá gazdagság illett, fényűzés, rajongás. Minden, amit ez a külvárosi koszfészekben rejlő lakás nem rejthet magában.
   Itt van, hogy megismerjen valamit, valamit, amit Delila szemében látott. Egy másik életet.
   Bekopogott. Nem jött válasz, ezért újra próbálkozott. Választ még mindig nem kapott, ezért óvatosan lenyomta a kilincset és benyitott. Meglepő módon hangos zene fogadta - ezt kívülről egyáltalán nem lehetett hallani, mintha tökéletesen hangszigetelve lett volna minden. Belépett a lakásba, aztán majdnem kitántorodott az ajtón.
   A nappaliba nyílt a bejárati ajtó, Delila szűk, fekete ruhában ült egy kanapén, elegánsan a karfára könyökölve, kezében pezsgős pohár volt. Rámosolygott, titokzatosak és édesen, ez egy olyan nő mosolya volt, aki tudta, hogy eljön és nem hagyja ki a lehetőséget, csak azért mert elbizonytalanodott egy kicsit. A szobában rajta kívül még hat férfi volt és három nő, de rájuk sem nézett, egyáltalán nem érdekelte más a dámán kívül.
- Csukd be az ajtót, mielőtt erősödik benned a késztetés arra, hogy elmenekülj.
   Delila hangja megbabonázta, édes volt és kéjes. Egy férfi, talán pár szavától képes lenne az orgazmusra. Körbe pillantott. Az albérleti lakás teljesen eltért az épülettől, a falak frissen voltak meszelve, a bútorok drágának tűntek, a szoba közepén hatalmas, színes perzsaszőnyeg foglalta a legtöbb helyett, Delila kanapéja mellett fotel volt, mellette egy asztal, tele a legkülönfélébb italokkal.
   Becsukta az ajtót, engedelmeskedve a néma parancsnak. Itt van. Marad, ameddig meg nem ismeri azt, ami egész életét végig kísérte. A férfiak közül néhányan félmeztelennek voltak, kidolgozott felsőtestükön izmok feszültek, a nők pedig lenge ruhákat viseltek, amik nem igazán takarták el a bájaikat. Delila királynőként foglalt helyett közöttük, kiragyogott a sápadt emberek közül, igazi, néma erőként.
   Az egyik férfi megfordult a nő mellett. Lapockái között a kecske tűnt fel, szemei, ugyanolyan kidolgozottak és megbabonázóak voltak, mint a nőé, de valahogy még sem volt annyira erős, hatalmas, gyenge utánzat volt csupán. Testében megszólalt valami vészjelzőt, pulzusa a duplájára nőtt, teste, a benne rejlő feszültség ellenére mégis elzsibbadt.
- Gyere ide, Anna - suttogta neki alig hallhatóan Delila csábító mosolyával, azzal megpaskolta maga mellett a kanapét.
   A nő nyelt egyet, nem akart menni, de lábai maguktól megindultak. Olyan közel van az igazság, annyira közel! most nem futamodhat meg, el kell kapnia, kisajátítania, megismernie. Szüksége van rá. Túl régóta élt nélküle, ráadásul feleslegesen, hiszen itt van, mindössze egy karnyújtásnyira, s egy sötét ragadozóként próbálja becserkészni, csak hagynia kell magát elkapni.
   Leült Delila mellé, mire egy félmeztelen, jóképű férfi adott neki egy kis poharat. Nem akart inni. Nem szeretet inni. Az ivás mindig magával ragadta, mintha a mértéktelenség a lénye egy része lenne. Ha elkezdi egyszer, nem bírja abba hagyni.
   A kezében tartotta, mire a nő megint kitűntette figyelmével.
- Múltkor nem úgy tűnt, mintha nem szeretnél inni.
- Sajnálom, de haza kell mennem két órán belül - felelte, ölébe ejtve a kezét.
   Delila színpadiasan megforgatta a szemét, majd kiürítette a poharát.
- Jól idomított egy állat vagy - jegyezte meg hidegen, minden gúny nélkül. - Mondd, pisilni sem mész engedély nélkül?
- Erről szó sincs, csupán így is hazudtam már, és ezt nem akarom azzal tetézni, hogy részegen megyek oda a barátomhoz.
- Mert aztán akkor összedől a világ, ugye? Hazugság, részegség. Tudtad, hogy régen a hazugság is a főbűnök közé tartozott? - Delila oda hajolt Annához. - Egyet elkövettél ma. Ha már kész a baj, miért nem halmozod? Úgysem számít - hangja olyan halk volt, hogy alig bírta kivenni a szavak értelmét, mégis úgy érezte az ő lelkének szavait zengik vissza.
   Még sem mozdult meg a keze. Nem fog inni. Nem akar lerészegedni, nem akar úgy találkozni a barátjával. Csak meg akarja ismerni az igazat.
- Idd meg, ettől az egy pohártól nem lesz semmi bajod - a fekete hajú szépség oda koccintotta a pezsgős poharat az ő feleséhez. - Addig egyébként sem mondok egy szót sem, ameddig nem iszod meg gyorsan.
   Anna összeszorította a fogait. Nem akarta. Az igazságot viszont tudni akarta. Gyorsan felemelte a kezét, aztán meghúzta a pohár tartalmát. Márkás vodka volt, jól esően égette a torkát és a gyomra bizseregni kezdett tőle. Annyira ivott volna még egyet. Elnézett Deliláról ujjai között forgatva az apró kristályt. Nem szabad. NEM SZABAD! Jól tudod, hogy akkor nem hagyod abba!
   A zene hangosan dübörgött, különös volt, mert a szám maga leginkább egy pogány szertartáshoz illett volna a dob miatt, ami az egésznek a lényegét adta. Az énekes mély hangja fátyolosan zengett mellette, az egész azt a hatást keltette, mintha egy lélek zenéje lenne, nyugodt, békés, de belül izgatót és sóvárgó. A hangosság egyáltalán nem illett hozzá, az ilyen zenét halkan kell hallgatni, s élvezni benne minden szólamot.
   A hangfalak viszont minden sarokban ott voltak. Delilára pillantott várva a történetet, ami mindent jelenthet számára. A nő viszont hallgatott, szája sarkában az apró mosolyával. Kezéből valaki kihúzta a poharat, de mire oda nézett már csak egy félmeztelen férfi tetovált hátát látta.
   Ezt soha nem mesélheti el a barátjának. Pedig gyűlölte a titkokat. A hazugságokat. Tiszteli a barátját és szereti. Bár ez inkább már ragaszkodás volt, megszokás. De kit érdekel, amíg jó?
   Ha viszont elmondaná, hogy találkozott Delilával és félmeztelen férfiak vették körbe, mit szólna hozzá? Ki lenne borulva. És megértené. Fordított esetben ő képes lenne meg is verni.
   Annának fel sem tűnt, hogy a tetovált ott lévők, egyáltalán nem beszélnek. Nem szóltak egymáshoz, de voltak, akik csókcsatába keveredtek a fal mellett a félhomályban, sőt, sokkal többe.
   Valamiért úgy érezte mennie kéne. Erős késztetést érzett rá, hogy felálljon, s azonnal távozzon a szobából, minél messzebb. Megborzongott, pedig a szobában kellemes hőmérséklet volt. Innen nem fog úgy távozni, ahogy érkezett. Az érzés egyre jobban növekedett a testében; innen vagy holtan vagy... másképp kerül ki.
   Nem tudta honnan hasított a fejébe ez a gondolat, nem is tudott vele mit kezdeni. Nem volt oka ezt gondolni, nem volt oka félni tőlük, mégis úgy érezte, hogy kell.
- Ők kicsodák? - biccentett fejével a többiek felé, hogy oldja saját görcsös menekülési kényszerét, amin a lenyelt vodka sem segített.
- A barátaim - nézett körbe Delila ragyogó mosollyal, kivillantva tökéletes fogsorát. – Szeretnek, és azért viselik az én tetoválásomat.
- Miért pont ez a tetoválás? - vonta össze sötétbarna szemöldökét Anna. - Sátánisták vagytok, vagy mi? Esetleg szekta?
   És talán be akarja őt is szervezni?
   Édes jó isten, ilyenre nem is gondolt, amikor ide jött!
   Meg sem fordult a fejében, hogy nincs semmiféle titok, semmiféle válasz, nem létező kérdésekre és az egész csak átverés, hogy egy szektába beszervezzék. Delila lágyan pillantott rá kék szemével, ami egy csapásra eloszlatta benne ezt a tévhitet. A sötétkék szemekbe viszont sokkal gonoszabb dolog lappangott.
   Anna nem tudta. Anna érezte, egész testében megremegett, ökölbe szorította a kezét, hogy elrejtse a gyengeségét. Amit itt megtud, örökre megváltoztatja az életét.
- Nem, Anna, nem - nevetett fel csendesen a nő, mire egy férfi ült mellé a karfára, a kezébe egy másik még egy felest rakott. - Jobb, ha megiszod. Nem hiszem, hogy képes lennél feldolgozni, amit mondani akarok.
- Kérlek, kezd el, szerintem menni fog - erőltetett valami vicsor félét magára Anna.
- Nem, Anna, nem - hajolt hozzá Delila, majd kinyújtotta arca felé a karját.
   Meg akarja érinteni. Ettől valamiért hatalmasat bukfencezett a gyomra. A legszívesebben sikítva menekült volna, de végül még sem fogta menekülőre. A kék szemek kegyetlen csillogással fúródtak belé, mintha átlátnának rajta, mintha ismerné minden apró titkát és tudná. Tudná, mire van szüksége és hajlandó lenne megadni neki.
   Gyorsan lehúzta az italt, így elérte, hogy Delila ne érintse meg az arcát. Ettől már kicsit megszédült. A sürgető vágy, hogy még többet igyon, perzselve szánkázott végig a testén. Inni akart, tovább, tovább! Erőszakkal próbálta elfojtani a vágyat, mire a fekete hajú megérintette a kezét, ráfektette saját hideg ujjait és a vágy, kínzó elviselhetetlenségbe csapott át.
   Észre sem vette, hogy az egyik férfi elvette megint a poharát és újat adott. Megitta. A következőt is. Nem tudott gondolkodni. A kezén fekvő jéghideg kéztől minden porcikájában remegett, a rosszat sejtető érzés annyira felerősödött, hogy a torka összeszorult tőle és a szívverése már egy madárét is lehagyta volna.
   Le akart állni. Vissza akarta utasítani a következő poharat, de a szavak nem jöttek a szájára, azt se tudta hányadik pohár jön. Részeg akart lenni, addig inni, míg a részegség maga alá nem gyűri, ameddig nem tud már normálisan gondolkodni. Nem mintha szüksége lenne rá. Az ivás utáni vágy, nem vágy volt, hanem életbevágó szükséglet, attól a jéghideg érintéstől.
   Megáll. Nemet mond. Elmenekül.
- Jól van, Anna. Hazugság, torkosság. Mi legyen a harmadik bűn? - Delila felkacagott.
   Anna próbált ráfókuszálni, de már egyáltalán nem ment olyan könnyen neki. Miről beszél egyáltalán? Miért van itt? Elmenni... felállni, mire egy kéz hátulról átkarolta a derekát és visszahúzta. Egy férfi ölében kötött ki.
   Szemei tágra nyíltak, most, hogy megpróbált felállni a részegség dübörögve teperte maga alá a teste feletti uralmat.
- Ne, el akarok menni - nyögte ki nehezen, és közben megpróbálta ellökni a félmeztelen, sötétszőke hajú modell alkatú srácot magától.
   Újabb kacagást hallott. Valaki végig simított a hátán. Újabb kezek érintették meg mindenfelé a testét.
- Ne! - sikította kétségbeesetten, mert sehogy sem tudott elhúzódni, elmenekülni.
   A szoba elkezdett eggyé olvadni, a gyomra forgott, a benne dúló érzéseket elnyomta a vodka. Összeszorította a szemét, mindez csak álom, nem lehet valóság, soha nem kerülne ilyen helyzetbe.
- Bukj meg, kiválasztott - rögtön felismerte Delila mély, izgató suttogását.
   Forgott a gyomra.
- Mi? - nyögte, ahogy ajkak vándoroltak végig a nyaka két oldalán. - Fejezzétek be! - csattant fel.
- Fogadd el, Anna - hideg kéz simította meg az arcát. - Erős, halhatatlan lényé teszlek, csak fogadd el a bűnöket. Nem esik semmi bántódásod.
- Engedjetek el!
   Hangját elnyelte a zene, gyorsuló örvénye. Háta alatt kemény padlót érzett. Kezek simogatták a testét, nyelvek, ajkak vándoroltak a bőrén. Az undor hihetetlen erővel csapta meg. Kapálózni kezdett, ellenkezni, de a kezek és a férfiak kinevették, tudomást sem vettek róla.
   Nem akart ott lenni. El kell mennie. A teste gondolatait meghazudtolva remegett meg az érintésektől, alhassa görcsbe rándult, melleit szívta valaki, míg más a nyakát nyalta végig. Egy kéz kúszott le a lábai közé, ingerelni kezdte legérzékenyebb pontját, csípője csalóként ösztönösen megmozdult.
   Ne! - sikította az agya, de a teste már kész volt a szexre, csak arra várt. Hányinger fojtogatta a torkát, kezével el akart lökni magától valakit, de azt se tudta kit érint. Félt kinyitni a szemét, nem merte megtenni. Nem akart a széthullott részeg valósággal találkozni.
   Valaki egy üveg tetejét dugta a szájába.
- Igyál, ellazulsz - suttogta Delila a fülébe. - Utána mondd ki, hogy akarod.
   Anna megrázta a fejét, el kell ütnie az üveget! Valaki vetkőztette, simogatta és csókolta, hogy engedelmességet nyerjen tőle. Delila mellé kúszott, fekete haja végig szánkázott meztelen mellkasán, nem látta, de tudta, hogy ő az. Megborzongott az érzéki érintéstől, mely ezer jól irányzott csóknál sokkal jobban felizgatta.
- Nem! - suttogta, ahogy elütötte az üveget, a vodka végig folyt a mellkasán, a haján és szaga irritálta az orrát.
- Anna, igyál - Delila beleharapott a fülébe.
   Összeszorította a fogát, a teste olyan szenvedélyre fakadt ettől az érintéstől, mint még soha. Csak innia kell, és széttárnia a lábait, amit most olyan görcsösen összeszorít. Ennyi az egész. Egy új életet kap, minden porcikája érezte, hogy ezért egy új, eddig ismeretlen élet jár, ami megválaszolja eddigi létezését és értelmet add neki.
- Igyál - duruzsolta a nő kéjesen.
   Hideg keze a nyakától a csípőjéig végig simított rajta. Beleborzongott, remegett a vágytól. Nem, nem, nem! Kinyitotta a száját.
   Tudni akarja, mi az ismeretlen.
   Tudnia kell.
   Vodka folyt végig a torkán.
- Most nyisd ki a szemed!
   Nem, arra nem hajlandó. Nem akarja látni ezt a fertőt maga körül.
   Meg fogja csalni a barátját.
   Kit érdekel Cristoph az új életében?
   Teljesen meghasadt az elméje, ellentmondásos képek és gondolatok kavarogtak benne. Eltolta az üveget. Részeg volt az italtól és az ismeretlenül forró szenvedélytől.
- Nyisd ki a szemed, Anna - Delila végig nyalta a nyakát, beszívta a bőrét, fogaival megkóstolta.
- Nem, nem, nem...
   Combjai már nem feszültek olyan görcsösen össze, az idegen kezet sem akarta eltolni magától. Széthullott körülötte minden. Vad volt, forró, kéjes, érzéki, és ellenállhatatlanul bűnös. Édes érzések kavarogtak benne, mintha valami ösztönszerűt támasztott volna fel benne Delila az érintéseivel. Vele született vágyat a rosszra. A zene a csontjáig hatolt, az is biztatni akarta, az ütem gyorsult, ritmust diktálva a testének.
   Nem.
- Delila, itt van három rohadék - Anna fel sem fogta a szavak jelentését, túl volt már minden határon, de a nő káromkodni kezdett miközben felállt a perzsaszőnyegről.
- Jenov tartsd fel őket, mindjárt meg van, csak pár percre van szükségem.
- Nem érted, jönnek felfele a lépcsőn.
- Széttépem mindent - mormolta.
   Delila fekete haja kavarogni kezdett teste körül a haragtól. Az átkozott kiválasztott se képes megbukni! Ujjai megnyúltak, karmokká váltak, miközben szembe állt az ajtóval.
- Jobb lenne, ha elmennél, én majd visszatartom addig őket, míg a nyomodat vesztik.
- Nem! Nem hagyom itt a kiválasztottat!
   Delila a nőre nézett, akit a két lélektelen csábított tovább a bűnre. A többiek felsorakoztak mögötte, mintha éreznék, hogy baj van. A szőnyegen viszont sokkal izgalmasabb dolog zajlott.
   Anna vékony, sebezhető teste ott feküdt az egyik lélektelene lábai között, aki mellét masszírozta, nyakát csókolta, míg a másik az oldalának simult, kezével a fekete, francia bugyiján keresztül cirógatta. Az átkozott kiválasztott combjai viszont még mindig nem engedtek, keményen egymásnak feszültek.
    Magában szitkozódott, az egyik legősibb nyelven. Szabad akaratából kell megnyílnia a bűn előtt, hogy bukottá váljon. Hazugság, mértéktelenség, egy bűnre még szükség volt, hogy démontetoválása a lapockái között felégjen. Miért nem enged, ha a többi bűnre olyan gyorsan fogékonnyá vált?
   Az a hülye gyerek is, két bűnre volt képes, a harmadiknál viszont megfutamodott. Őt is gyűlölte, gyűlölt mindenkit, de legfőképp az átkozott szárnyasokat, akik megzavarják a mulatságát, a beavatási rítusát.
   Biztos, hogy ezért alaposan megfizetnek. Hangos lépteket hallott a folyosóról. Oh, már jönnek is! Mikhael áldása miatt látják a démonok sötétszürke kisugárzását, amit minden helyen ott hagynak, mint egy evilági lenyomatát lélektelen testüknek.
   Nem fog engedni nekik. Épp elég rosszat tettek ahhoz, hogy legalább az egyikükkel végezzen. Bár ez kétség kívül a megállapodáson kívül esik, jelen pillanatban ez a legkevésbé sem érdekelte. Jenov egy démontört adott neki, ami az ő csontjaiból készült. Abból az ijesztő démonéból, akinek ha felveszi az alakját, még az a pár szárnyas is alaposan átgondolja keresztbe akarnak-e neki tenni.
   Az ajtó minden figyelmeztetés nélkül beszakadt. A lélektelennek szánalmas, lemészárolható korcsként törtek előre. A zene üteme felgyorsult, harci dobszólóra váltott át. Jenov köztük rontott rá a támadókra, hogy meglepje őket.
   Újabb csörömpölés hallatszódott, ahogy az ablak is ripityára tört. Delila megfordult, az egyik szárnyas kijátszotta őket. Oh, Sammael. A kedvence, milyen régen nem találkoztak. A perzsaszőnyegen lévők, akik a kiválasztottat lefogták rásziszegtek, mint a kígyók, aztán felpattantak a helyükről.
   Sammael könnyedén cselezte ki a két lélektelent. Elég volt fél perc, hogy mindkettőjük torkát felmetssze, annak ellenére is, hogy Delila egy ragadozó mosolyával figyelte. A többiek egészen betolták a lélektelen hordát, a félmeztelen férfiakat és nőket.
   Sammael csak egy pillantást vetett a szőnyegen fekvő nőre, akin csupán egy bugyi volt. Egy rítus. Ezek szerint ezért forr a dühtől annyira a démon, mert megzavarták az új kedvence beavatásán. A nő viszont nem mozdult, barna szemei kitágultak a rémülettől, mellét esetlenül próbálta eltakarni a karjával, mint aki azt se tudja mi történik, mint aki teljesen ártatlan mindenben. Egyáltalán nem volt különös, hogy semmiféle derengést nem lát körülötte; ezek szerint egy része még emberi.
- Örülök, hogy újra találkozzunk, Sammael - Delila hangja mélyen zengett, erotikus felhanggal.
   Az áldott démon gyomra felfordult ettől a hangtól, idegei pattanásig feszültek. Egyáltalán nem érdekelte a kiterített nő, nem tűnt fenyegetőnek. A démon viszont valósággal felindult, a levegő csak úgy izzót teste körül, haja betakarta és körbe fonta.
- Mondd, hogy hiányoztam, drágám!
   Mielőtt valamit reagálhatott volna, már ott termett előtte, karját megragadva egyenesen a falhoz passzírozta. Gyűlölte az érintését. Gyűlölte a közelségét. Undorodott a látványától is, nem hogy attól, hogy hozzá is ér.
   A feltörő emlékek húsába martak, teljesen lebénult a jeges kék szempártól, amelyek beléfordultak és felidéztek benne minden együtt töltött szörnyű percet. A démon akkor még csak nem is hasonlított a mostani nőre. A mocsok lemoshatatlannak tűnt, velejéig átitatta, fojtogatta a múlt, vasmarokkal szorulva a torka köré.
   A démonnak a tört se kell belemártania a testébe. Elég, ha ránéz és mindentudóan mosolyog. Úgy állt a fal mellett, mint egy szobor, aki elfogadta a halált.
   Delila a füléhez hajolt, miközben a karját szorította továbbra is. Szoros, fekete ruhájába rejtett tökéletes testét hozzányomta. Érezte mellkasán a mellét, combjánál az ölét.
   Ölje meg. Ne kelljen tovább hordozni a múltat.
   Ne kelljen tovább szenvednie tőle a jelenben.
- Téged nem öllek meg, szerelmem. Egyszer úgyis elkaplak és felidézzük majd együtt a gyönyörű múltunkat.
   Sammael légzése és szívverése leállt erre a mondatra.
   A pokol nem is tűnt olyan rossz helynek Delila nélkül.
   Jobb, mint az emlékekkel együtt élni és a nap minden percében ólomsúlyként viselni.
   Jeremias elvágta az utolsó lélektelen torkát is, aki abban a másodpercben hamuvá vált. Tekintette a perzsaszőnyegre vetődött egy röpke másodpercre, aztán rögtön Delilára, akinek csak fenékig érő fekete haját látta, amint társát a falnak nyomja, és testével neki préseli.
   Sammael napbarnított bőre, halott sápadt volt. A tudat, hogy a társa veszélyben van, kitörölte a rémült tekintetű nőt is a fejéből, aki egy szál bugyiban feküdt a földön.
   Egy lélektelen, aki nem sok gondot okozhat. Delila viszont annál inkább. Gábrielre nézett, egy férfival harcolt, aki kimondottan ügyesnek bizonyult a kezében tartott démontőrrel.
   Pár lépéssel a nő mögött termett. Mellkasba csapta a belőle áradó hideg erő hullám, ami körbe vette. A fájdalom ellenére, amit a közelsége jelentett, belemarkolt a hajába, hátra akarta rántani Sammaeltől, de Delila rögtön szembe fordult vele, kinyújtotta felé a tenyerét; a szemközti falnak csapódott a kezéből áradó sötét energiától.
- Beszélgettek, ha nem látnád, szárnyas - sziszegett rá és arca egészen eltorzult az iszonyatos haragtól.
   Sammael továbbra sem mozdult a faltól, ajkai szétnyíltak, zöldeskék szeme fájdalomról, szomorúságról és félelemről árulkodott. Jeremias felpattant és lerázta a bőrdzsekijén lévő vakolat darabokat. Bicegéséről tudomást sem véve emelte fel az angyaltört.
- Leszarom - vetette oda.
   A levegő sűrűvé vált a dühtől. Jeremias tőrével metszet egyet, mire látni lehetett, hogy a láthatatlan energiában fehér fény villan. Delila haja felszállt, arca körül keringet, arca megnyúlt, szemei hatalmasak lettek, szivárványhártyája élő tűzzé vált.
- Ezért meghalsz - suttogta valami túlvilági mély hangon.
   Delila felemelte a kezeit, tenyereit a férfi felé fordította.
   Anna úgy nézte az előtte lejátszódó jelenetet, mintha egy film lenne, vagy egy mese. Mikor leszállt róla a két férfi úgy érezte megszabadult és próbált elég erőt gyűjteni hozzá, hogy elfuthasson, aztán meglátta mi történik a lakásban. A zene hangos, fékezhetetlen dübörgésé, egy véget nem érő csatakiáltássá vált. Az ajtóban férfiak és nők harcoltak valakivel, akit nem látott, az ablaknál egy magas, bőrdzsekis férfi, egy fehéren ragyogó tőrrel végzett a férfiakkal... s azok hamuvá váltak.
   A szeme előtt.
   Be van rúgva és most hallucinál.
   Ilyen dolgok, nem szoktak történi. Ilyen dolgok csak az álmaiban lehetnek lehetségesek, vagy regényekben. Vagy akármiben. De nem a valóságban.
   Delila a falnak szorította a jég szőke hajút. Az ajtóból előre törtek a támadók és fekete hamu terjengett a levegőben, míg semmivé nem vált.
   Ez túl valóságos álomnak. Annak ellenére is, hogy a szoba is forgott vele és az emberek is. Kinyúlt és tapogatózott, szerencsére a kezébe akadt a trikója.
   Menekülnie kell innen, magához térnie, valamit csinálnia. Belépett egy ugyancsak magas, izmos férfi, ránézett egy pillanatra. Figyelemre sem méltatva elfordult tőle.
   Akaratán kívül elszégyellte magát. Felhúzta a trikóját, s miközben lehúzta a csípőjére, újra megfagyott a látványtól.
   A zene, üvöltés lett. A levegő szó szerint égette. Delila meg olyan látványt nyújtott, mintha az ördögűzőből jött volna. Pislognia kellett, hogy be tudja fogadni, amit a szemeivel lát, de az agya nem képes feldolgozni. A nő hangjától libabőrös lett a gerince, torka összeszorult és az alkoholtól már amúgy is gyorsan dobogó szíve, halálos iramba kezdett.
   Nem...
   De - válaszolta a tudatalattija legmélyén szunnyadó megérzés. Ez igaz.
   Akkor rohadt gyorsan menekülnie kell. Az sem érdekelte, hogy nincs rajta semmi, vagy hogy bűzlik a ráömlött vodkától.
   Az ajtó felé nézett. Mellette két férfi viaskodott még mindig. Ahhoz hogy oda tudjon menni, át kéne szaladnia Delila és a gesztenyebarna hajú férfi között, ami nem is lenne baj, ha nem éppen életre-halálra készülnének megküzdeni.
   Pillantását ide-oda kapkodta, az alkohol eltompította az agyát és a testét.
   Zsibbadtság ereszkedett rá, ahogy az égető erő bekebelezte.
   Felkapta a földről az üveget, aztán elhajította egyenesen a nő feje felé, mire az idegen férfi fehéren fénylő tőrével felé vágott.
   Delila megtántorodott az üvegtől. Ránézett.
   Anna nem habozott. Kikerülte a gesztenyehajút és futni kezdett. Talán elfuthat attól, amit látott. Gyökeret ereszthetett volna tőle a padlóba, de annyi túlélési ösztön maradt benne, hogy elmeneküljön.
   Az arca hosszú volt. Ajkai eltűntek, és szája fekete üregnek tűnt, míg a szemei élő tűznek.
   Démon.
   Kiszakadt a lakásból. A falnak támaszkodva futott a lépcsők felé. Nem nézett vissza.
   Tudni akarta az igazat.
   Az ízelítő viszont rettentően erős volt.
   Leszaladt egy emeletet. Zihált, szíve dübörgött. Neki döntötte homlokát a falnak.
   Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem,  nem... de igen. Összeszorította a szemét. Mi a fene történt oda fent? Az adrenalin és felgyorsult szervezete cseppet kitisztította az alkohol okozta tompult agyi felfogását, de így sem érezte magát elégnek ahhoz, hogy megoldja a feladványt.
    Futni kezdett. Elesett. Felállt. Csúnyán káromkodott magában, miközben próbálta összekaparni józan eszének csekély maradékát.

2012. október 9., kedd

Démonmesék I. Negyedik fejezet


   Anna hazament. Egy órás út az albérleti lakásból, metrókkal és vonattal. Annyira nem is hosszú, legalább közben zenét hallgathat. Gondolkozni úgy sem szeret. Ha gondolkoznia kell, agyát valami furcsa zsibbadtság sajátítja ki, hogy teljesen szétzúzza addig alaposan, tégláról-téglára felépített életét.
   Nem mintha az aztán nagy élet lett volna. Nem volt benne semmi. Egy barát, akit nem is igazán szeret, csak ragaszkodik hozzá, ahogy az élethez is. Az ő életében nem voltak nagyra törő célok, álmok, sem semmiféle jövőkép.
   Igeeen, ez volt ő, egy nagy rakat szemét ebben a világban.
   Mindenféle mesterkélt álomkép nélkül.
   Leszállt a vonatról. Édesanyja legalább soha nem késik, kocsijával már a parkolóban várta. Kivette füléből a fülhallgatót, köszönt neki, aztán lázas kotorászásba kezdett a táskájában. Cigi!
- Hogy megy a munka? Még mindig tart?
   Rágyújtott.
- Egy kis ideig - felelte két slukk között.
- Mik a terveid? Keresel még egy ilyet? Vagy tovább tanulsz?
    Anna mélyet szívott az égő cigarettába, miközben mereven bámult kifele. Teljesen bekattant ettől a sok kérdéstől, szörnyen irritálta, hogy folyamatosan a jövőjéről kérdezgetik, mintha ez lenne az egyik legfontosabb dolog a világon.
   Az égadta világon semmi fontos nem volt ebbe. Az sem lenne fontos, ha egyik pillanatról a másikra meghalna. Ugyan már, kit érdekelne? Elég sok ember van még a földön, ő csak egy közülük. Se nem érdemesebb náluk, se nem jobb, és még csak többet sem ér.
   Egy emberi élet több milliárd között? Áhh, nem volt már kis gyerek, hogy azt higgye, körülötte forog a világ. Nem hitt már olyan tündérmesékben, hogy egyszer jön majd valami hatalmas, aminek a részesévé válva sokkal több minden vár rá, annak ellenére sem, hogy egy különös érzés erről, azóta üldözte, amióta képes volt a gondolkodásra.
   Egzisztencializmus.
   Mérhetetlen közöny.
   Életuntság.
   Nincsenek magasabb rendű célok, nincsen Isten az égben, nincsen semmi. Egy bolygó, amin véletlen kialakult az élet, de hogy az emberek sorsa érdekelne valakit? A fenét.
- Megvettem a Guide Warsot - vágta közbe, megállítva édesanyja szóáradatát azelőtt, hogy kitörhetett volna belőle.
   Nem mintha lenne esélye elterelni a figyelmét. Csak későbbre halasztja a kérdések áradatát a jövőjével kapcsolatban.
- Xboxra?
- Igen, egész jó - elnyomta a cigijét, amikor már a szűrő is égni kezdett.
   Hamarosan elértek a házukhoz. Annabell, az édesanyja, beállt a garázsba, mire rögtön kiszállt, megmenekülve a hosszú kérdések sorozatától, legalább pár órára. Egy kutya ugrott rá, ahogy becsukta a kocsi ajtaját. A fiatal komondor hevesen csóvált, nyalogatta a kezét, miközben mancsával megpróbálta ledönteni a lábáról.
   Mosolyogva dögönyözte meg az állatot, akinek hosszú szőre, kemény tapintású volt. A kellemes őszi idő ellenére is kilógott a nyelve a szájából, ahogy otthagyta őt, hogy Annabellt is üdvözölje.
   Anna bemenekült a házba, becsukta maga mögött a szobája ajtaját, aztán bevágódott az ágyába. Néha igazán nem értette minek jár még haza. Ja, a pénzért. És mert végül is a sok fárasztó kérdés ellenére, amik igazán fel tudják idegesíteni, jól érzi magát a négy fal menedékében.
   Ha megkérdeznék tőle, hogyan töltötte az elmúlt pár évét, azt mondaná zabhegyezéssel. Ha megkérdeznék, mi akar lenni, kérdés nélkül rávágná, hogy kukutyinban zabhegyező. Miért? Csak úgy. Szerette a Zabhegyező című könyvet, és miután a bárányfelhő bodorítás szakmát feladta, újat kellett keresnie. Nem mintha ennek lett volna jelentősége, vagy bármi másnak.
   Felkelt az ágyról, beállt a tévé elé és felemelte a wiihez tartozó kardot. Két percébe sem került és máris egy dzsungel kellős közepén állt, jobbra – balra meghalni vágyó szörnyekkel, s neki kezdett a kaszabolásnak. Ezek után jöhet majd a Guide Wars. Bármennyire is kíváncsi volt a második részére, ami sokkal többet ígért, mint az első, úgy érezte muszáj karddal minél több goblint megszabadítani a fejétől.
   A tétlenség sem neki való, az egyszer biztos - bár csak tudna folyamatosan aludni, mint egy koala.
   Egész nap eukaliptusz levelet rágcsálna, aztán meg kidőlne. Lehet, lecseréli a zabhegyezést koalának levésnek. Végül is mindkettő nagyon izgalmas, tele van meglepetésekkel, amikre neki nagy szüksége van, hogy a munka fenntartsa az érdeklődését.
   Tizenkettővel sem végzett és egy küldetést sem teljesített, mikor Annabell lépett be a szobájába.
- Éhes vagy?
- Nem, köszi.
- Enned kéne, nagyon sovány vagy megint. Van csirkemell sütve, steak, sült krumpli. Egyiket se szeretnéd?
- Ha nem vagyok éhes, akkor valószínűleg egyikből se szeretnék enni.
- Mivel játszol? Ez az új játék? Akkor is egyél valamit. Reggeliztél már? Dél van, az ebédnél kéne már tartanod. Bele fogsz betegedni ebbe a túlzott soványságba.
   Anna magában megforgatta a szemeit. Annabell hajlamos volt a kérdések halmozására, és az ember azt se tudta melyikre válaszoljon először. Nem mintha számított volna, addig fogja szekálni, ameddig nem kér valamit enni.
- Rendben, kérek csirkemellet - Szundika úgyis az ablak előtt van, biztos ízleni fog neki egy kis csirkemell.
   Az édesanyja további kérdés nélkül elment, ő meg folytatta a vívó leckét. Lassan már az álmaiba is beleisszák magukat ezek a világok. A barátja azt mondta egyik hajnalban félálomba arról beszélt, hogy meg kell szereznie az ékkövet a goblinoktól, mert egyébként meghal mindenki a földön.
   Tíz perc múlva már ott volt előtte a csirkemell, sült krumplival, fokhagymás majonézzel. Ha lenne étvágya, most biztosan összefutott volna a nyál a szájában, de nem volt ilyesmivel dolga már jó ideje, lassan fonnyadozó hulla volt.
- Köszöntél már apádnak?
- Hogyne - nem is találkoztam vele, hogyan tudnék akkor köszöni neki? Telepatikus úton küldött egy gyors Sziá-t, nem mintha képes lenne ilyesmire, de magában jót mulatott rajta.
   Eltelt két hosszú perc is. Annabell nem óhajtott távozni a szobájából, mintha titkon tudná, hogy Szundikát táplálja a kéretlen étellel. Tuti beköpte valahogy az a jól nevelt kutya. Nem is érdemli meg a finom falatokat! Rámosolygott az anyjára, mire az kétkedő pillantást vetett rá.
   Most meg mi baja van?
   Tovább mosolygott, próbálva távozásra bírni.
   Annabell viszont úgy nézett rá, mint akinek elment az esze.
- Régóta nem mosolyogtál - jegyezte meg, egészen sötétszínű szemöldöke egy vonallá húzódott össze homlokán.
   Áhhá! Hát ez itt a problem. Nem szokott mosolyogni.
- Távozásra próbállak vele bírni - ismerte be, és még a fogait is kivillantotta.
- Ez már nem mosoly, hanem egy vicsor.
- És mitől távozol hamarabb, ha vicsorgok, vagy ha mosolygok?
   Édesanyja nagy levegőt vett, aztán elment az ágyhoz és leült rá.
- Mondd, Anna, mit akarsz kezdeni az életeddel? Csak mondj valamit és akkor békén hagylak ezekkel a kérdésekkel, amit tudom jól, hogy zaklatásnak veszel.
   Oh! Leült az ágyra. Ez azt jelenti, hogy ha csendben marad, és úgy tesz, mint aki a játékkal van elfoglalva, akkor legalább tíz percig fog beszélni. Ha válaszol neki valami közhelyet, akkor újabb és újabb kérdéseket fog kapni. A 22-es csapda. Egyetlen kiút a menekülés! Letette a kardot, - ami egy műanyag rúd volt -, kivette táskájából a cigit és a gyújtóját, aztán kimenekült a szobájából.
   Furcsa, de erre mindig feladja az anyja, pedig egy cigi elszívása nem több idő öt percnél. Öt percnél többet pedig el szokott tölteni várakozással, miközben a válaszára vár. Furcsa, furcsa, igazán felfoghatatlan.
- Szia - köszönt be a nappaliba az apjának.
   Nem mintha sokat számított volna. Az apjával nem sok kapcsolatuk volt, eléltek egymás mellett, míg otthon lakott, most viszont csak köszönt neki, amikor hazaért, aztán elköszönt, mikor elment. Persze, szereti, mint minden gyerek a szüleit és néha igazán viccesek tudtak lenni a megjegyzései, de nem érzett igazi kötödést hozzá. Nem mintha valaki iránt érzett volna valami mélyet is.
   A barátjához kötődött és ragaszkodott. Úgy, mint egy testvérhez. Egy idegesítő testvérhez, de mindenképp erősek voltak az érzései. Az anyjához is, de csak olyan semmilyen módon, kifejezéstelenül.
   Elnyomta a cigit. Igazából nem is szeretet cigizni, csakis a barátja miatt szokott rá, de ha ő nem dohányozna ő sem gyújtana rá. Soha nem is hiányzott neki, bár Annabelltől remek menekülést nyújtott.
   Szundika sietett hozzá ő pedig leguggolt és simogatni kezdte.


   Anna unottan nyúlt a korsó után. A harmadik vagy a negyedik lehetett, sajnálatos módon még sem érezte magát részegnek. Pedig nagyon örült volna neki, ha sikerül elégé kiütnie magát ahhoz, hogy Cristopher és két barátjának a beszélgetését meg se hallja.
- Nem beszélve, az új...
- Igen, igen, messze túl tesz a ...
   A félhomályos kocsmát figyelte, a belépő majd távozó embereket. Hogy őt mennyire nem érdekelték az új, avagy régi fényképezőgépek! Egyáltalán mit keress itt? Egy szobanövény volt, aki elég jól mutat ahhoz, hogy körbe cipeljék és másoknak is megmutassák.
   Ő itt a barátnőm, Anna.
   Örülök, hogy találkozhattunk, már sokat hallottam rólad.
   Akkor megtennéd, hogy nem a cicimet pásztázod? Igen, jól gondolod cukorfalat, nincs rajtam melltartó. Most a nadrágodba fogsz élvezni?
   Kiitta a sört, aztán újat rendelt, mire Cristopher rávillantotta barna szemeit. Igen, kezdi túlzásba vinni, és ha nem vigyázz olyan részeg lesz, hogy holnap nem fog erre a feledtén emeletes társalgásra emlékezni.
   Hát az aztán, hihetetlen nagy kár lenne. Belerokkanna, ha ez megtörténne.
- Ne igyál többet - súgta oda neki, közel hajolva hozzá.
- Persze - vágta rá, csak azért, hogy ne kelljen ezen veszekedniük. - Nem indulunk el?
   A férfi összevonta sötétbarna szemöldökét, majd rosszallóan megcsóválta a fejét. - Még nem. Bírd ki és ne vágj olyan unott képet. Lerészegedned sem kell.
- Akkor menjünk, mert ebbe a sok hülyeségbe bele fogok őrülni.
- Szedd már össze magad! - sziszegett rá és hangját már nem fogta vissza. - Én itt akarok maradni, fogd fel, majd egy óra múlva elmegyünk.
   Anna félszemmel a két barátjára nézett, akik udvariasan úgy tettek, mintha semmit nem hallottak volna. Elég feltűnően unatkozott ahhoz, hogy mindenkinek feltűnjön, csodálatos, hogy a két férfi ebből semmit nem vett észre.
   Persze, hiszen pulcsija dekoltázsán próbáltak belesni, ha ránéztek és még örültek is neki, hogy félig-meddig fekszik az asztalon. Nem szólt vissza Cristophernek, inkább annyiban hagyta mielőtt egymás torkának esnek. Nem érdekelte annyira, hogy energiát vagy időt pazaroljon az egészre. Akkor inni fog, ha a férfi megint beleszédül a beszélgetésbe, akár egy vödör vodkát megihatna, az sem tűnne fel neki.
   Minek vannak még együtt, azt senki nem tudná megmondani. Talán mert ragaszkodnak egymáshoz, legalábbis ő nagyon ragaszkodik Cristopherhez. A férfi is, egyébként már szakított volna vele, hogy egy normális lányt keressen magának, nem pedig egy fél bolondot.
   A pincérlány kihozta a következő korsóját ő meg nyomban neki is látott. Minél előbb kiüti magát annál jobb lesz az este. Szemével megint az ajtó felé pillantott.
   Egy fekete hajú nő lépett be rajta egy férfi társaságában. Keze megállt a levegőben. A nő vörös egybe ruhát viselt, legalább száznyolcvan magas lehetett és olyan teste volt, amit a nők irigykedve néznek a férfiak meg áhítattal. Meg sóvárgással. És álló szerszámmal.
   Őt viszont egyáltalán nem ez fogta meg. A nő ránézett sötétkék szemével, a szája is nyitva maradt, a benne felzúgó különös érzéstől. Egy fajta energiahullám áradt belőle, ami keményen belevágódott és ha nem ül, akkor a földre zuhant volna tőle. Úgy nézett rá gyönyörű szemeivel, mint aki ismeri minden titkát, és minden kérdésére a választ.
   Egész teste bizseregni kezdett, tarkóján felálltak az apró pihék, gerince mentén borzongás futott rajta végig. Egy megmagyarázhatatlan vad érzés vágtatott át rajta, hasonlított a megérzéseihez, de mégis sokkal, de sokkal erősebb volt. A lénye legmélyebb részéből fakadt. Oda kell mennie hozzá, megismernie és minden titkát megtudnia. Bordó ajkaival rámosolygott a csinos, hófehér bőrű dáma, aztán intett neki, mint aki a parancsoláshoz van szokva.
   Anna maga mellé pillantott Cristopherre, aztán rögtön visszanézett rá, mint aki tart tőle, hogy csak egy jelenéssel van dolga, ami hamarosan köddé foszlik. A nő viszont továbbra is ott állt, fekete egyenes haja a csípőjéig is leért.
   Nem várt tovább, a mellette álló férfival elindult az asztaluk felé. Te jó ég! Anna megszédült, de ennek köze sem volt az elfogyasztott alkoholmennyiséghez. A dúló energia lépésről-lépésre egyre erősebb lett és egészen beleszögelte a székbe.
- Uraim, szabad ez a két hely? - kérdezte mély, erotikus csengésű hangon.
   Anna torka elszorult ettől a hangtól. Látta, hogy mind a három férfi leplezetlen vággyal fordul felé, de a barátjába legalább annyi tisztesség szorult, hogy elfordította a fejét. A másik kettőnek viszont még a szája is nyitva maradt és jó hogy a nyál nem folyt ki alsó ajkukon.
- Igen, persze - dadogta a kövérebb, akit valami Jeremynek vagy Jimnek vagy minek hívtak.
   A nő mélyen Anna szemébe nézett, miközben kihúzta a vele szemben lévő széket és leült rá. A férfi előre hajolt, súgott valamit a fülébe. Anna csak most nézett rá a magas férfira. Eddig észre sem vette. Zöld szeme mindentudóan ragyogott és leplezetlen csodálata tisztán látszott benne, a dáma iránt.
- Delila vagyok - mutatkozott be neki. - Téged, hogy hívnak?
   Anna egész testében megremegett. Delila úgy mondott ki minden szót, mintha annak teljesen más jelentése lenne, mint ami. Mintha szavakkal szeretkezne vele. A hangja mámorítóan csábító volt.
- Anna - mondta halkan.
   Most utálta a saját hangját, ami olyan egyszerű volt, mint egy dob pergése. Cristopher tovább magyarázott mellette a két barátjának, akiket egyre kevésbé érdekelt a beszélgetés. Az egyik férfi Delila mellett ült, míg a másik az asztal végében és úgy néztek a nőre, mintha életükben soha nem láttak volna emberi lényt.
- Szereted a vodkát, Anna? - intett a férfinak, mire az szó nélkül távozott a pult felé.
- Te honnan valósi vagy? - hajolt előre kicsit izgatottan. Mindent tudni akart. Mindent magába akart szívni ebből a szépségből.
   Úgy érezte ismer egy titkot, amire neki szüksége van. Egész testében érezte és ez az érzés hozzá lökte, fojtogatta, hajtotta felé. Mire elindulnak haza, tudnia kell.
- Én egy nagyon meleg helyről jöttem - mosolygott rá kacéran, szemeit lesütötte, aztán perzselően nézett rá.
   Anna nyelt egyet és szüksége volt rá, hogy valahogy megpróbálja összeszedni magát. Delila felégette egyetlen pillantással, romba döntötte minden eddigi erkölcsét és hittét. Soha nem vonzódott a nőkhöz, de ez nem is nő volt. Ez a NŐ volt, aki csábította, ahogy méhet a méz és ő hagyta magát. Rettentően élvezte is.
- Florida? - viszonozta a mosolyát és kissé zavartan kezdett el játszani az egyik tincsével.
- Nem, annál sokkal messzebbről - halkan felnevetett, Anna teste felforrósodott ettől a nevetéstől, ő maga került a fülledt, forró Floridába. Levegő után kellett kapnia. - Mondd csak, Anna, hogyan tetszik ez a hely?
   A nő fel sem fogta először a kérdést, mert annyira a duzzadt, szép ívű ajkakra figyelt, amik kéjesen elnyújtották a nevét és ízlelgették. Picit megrázta a fejét, hogy ne viselkedjen egy kreténként, aztán körbe nézett.
- Ugyanolyan, mint a többi. Miért?
- Nem, Anna, sok hely van és egyik sem olyan, mint a másik.
   Visszatért a férfi egy tálcával és mindenki elé letett egy feles poharat vodkával.
- Ő itt Jenov - Delila végig simított a férfi karján, aztán a csípőjén is. - Jenov menj nyugodtan, egy óra múlva találkozzunk.
   A vöröses hajú, zöld szemű férfi aprót biccentett, majd távozott, mint egy hűséges kutya, aki alaposan be van rá tanítva mit csinálhat és mit nem.
- Te ezt ne idd meg - fordult Anna felé Cristopher és közben kerülte tekintetével a másik nőt.
   Anna összeszorította a fogát, hogy ne küldje el a fenébe. Delila felnevetett velük szemben.
- Édesem, nem lesz semmi baja egy kis vodkától. Egy kis vodka senkinek nem árt - azzal koccintásra emelte a saját poharát. - Az örök életre!
   Cristopher mély barna szemébe nézett, megfogta a poharat és felemelte. Iszonyatos haragot érzett és bizonyítási vágyat, hogy megmutassa neki; nem vagyok egy szobanövény! Pohara összekoccant a nőével, a sötétkék szemekbe nézett. Egyszerre hajtották le, egyikük arcán se jelent meg fintor az égető alkohol miatt. Imádta a vodkát, imádta, ahogy folyékony lávaként végig szánt a belsőjén.
   Életében először az az érzése támadt, hogy szabad és Delilával biztonságban van, mert mindenkinél jobban ismeri. Inni akart, még, még, még, gyűlölni Cristophert, hazudni neki, bosszút állni rajta mindenért és... csókolózni akart ezzel a gyönyörűséges nővel.
- Nem érzed néha úgy, hogy ez a hely kegyetlenül unalmas?
   Anna most jött csak rá, mire célozz a nő. Nem a kocsmára, hanem a világra. Tágra nyílt szemekkel nézett rá, bólintott, majd lesütötte a szemét. Delila vajon belelát a fejébe és olvass a gondolataiban?
- Tudod, Anna, az én vallásom arról szól, hogy vannak emberek, akiknek feltétlen találkoznia kell. Úgy érzem velünk pont ez történt. Te egy idegen vagy itt.
- Hogy érted ezt? - nézett fel rá, kezével a pohárral játszva és tudomást sem vett Cristopher figyelmeztető pillantásairól.
- Találkoznunk kellett. Ahogy az elemeknek is találkoznia kell, hogy valami csodálatosat hozzanak létre. Érted ezt, Anna?
   A nő megint bólintott, mert félt megszólalni. Ha még egy szót szól, Cristophert a két barátja sem fogja érdekelni, megragadja a karját és elráncigálja. Azt nem tudta miért, de ez volt az érzése. Valahogy minden felerősödött benne, az egész világot magába tudta volna fogadni, villanykarcolókat ledönteni és embereket porrá zúzni.
   Zúgó áradatként tombolt benne valami ismeretlen, amit a nő jelenléte keltett életre. Fékezhetetlen erőként lökte egyre jobban előre. Kell. A tiéd. Vedd el.
- Ki kell mennem a mosdóba - állt fel hirtelen a dáma, de előtte még rákacsintott Annára.
- Elkísérlek - pattant fel ő is.
   Elhaladtak a pult mellett, ahol Delila még két kör vodkát vett és az egyiket átnyújtotta neki. Újból koccintottak az örök életre, aztán egy húzásra megitták. Anna szédült és a világ kezdett elmosódni körülötte, alig tudott egy pontra fókuszálni. Fel is adta, nem érdekelte.
   Bementek a mosdóba, ahol neki dőlt a falnak, arcán bárgyú vigyorral. Delila ugyanolyan magas volt, mint ő, mert legalább tizcentis magas sarkakon tipegett, olyan elegánsan, amit még soha senkitől nem látott.
- Szeretnéd megnézni a tetoválásom? Azt hiszem, tetszene neked.
   Mielőtt Anna válaszolt volna, a nő megfogta hosszú, dús, fekete haját, majd előre húzta. Hátat fordított a lánynak.
- Húzd le a zipzárt és nézd meg.
   A barna hajú nőn bizsergés futott végig. Mindent, de tényleg mindent akart Delilától. Megszerezni, amit adni tud és birtokolni, magába fogadni. Kissé remegő kezekkel nyúlt a kapocsért, majd óvatosan lehúzta. A hófehér bőrön, fekete-lilás színben egy kecske fej tűnt fel a lapockák között. Az állatnak hatalmas, csavart szarvai voltak, sötét, hosszúkás szemei, amik úgy néztek rá, mintha valóban látnák.
   Akaratán kívül kinyújtotta a kezét és megérintette a szakállát, a szarvát. A nő bőre hideg volt és bársonyosan sima. Delila halkan dorombolt, mint egy jól lakott macska, ő meg mintha egy kéz irányítaná, tovább simogatta a gyönyörű, alapos gonddal kidolgozott tetoválást.
   Elszégyellte magát, s elhúzta a kezét, gyorsan visszahúzta a zipzárt is. Elég részeg volt, de valami maradék ész maradt benne, ami arra bíztatta, hogy azonnal álljon le, mert nem helyes, amit csinál. Nyelt egyet és lehajtott fejjel a padlót kezdte figyelni.
   Minden érzéke viharos táncba kezdett. Az egyik fele azt mondta azonnal menjen el Delilával, bárhova is hívja, fedezze fel minden titkát és tartson vele, míg egy másik, hogy térjen vissza Cristopherhez és soha többet ne is gondoljon a nőre.
   Már-már elviselhetetlen volt ez a kettőség, aminek semmi értelmét nem találta. Az egyik fele félt, a másik viszont bátor volt. Delila oda fordult felé, majd egy lépéssel előtte termett, egyik ujját az álla alá tolta, aztán felemelte a fejét, kényszerítve, hogy a szemébe nézzen.
   Az a gyönyörű sötétkék szem úgy hullámzott, mint a tenger és teljesen magába nyelte. Elfelejtette félős énjét és csak a növekvő kíváncsiság maradt benne.
   Delila nem volt ember. Delila egy jövő volt, aminek a részese lehet. A mosolya sokat ígért, s lágy csókja, amit az ajkára nyomott megpecsételte ígéretét.
- Két nap múlva a Breaton Hits huszonnyolcban, a tizenkilences lakásban. Mindent elmondok neked, amit tudni akarsz.
   És Anna mindennél jobban tudni akart.
   A legtöbb hatalmas változás az életben gyorsan jön, mint egy hurrikán, s legalább olyan elsöprő erővel jelentkezik. Egy ember nem tud vele mit kezdeni, csak hagyni tudja magát, hogy az tovább sodorja.
   Anna nagyon remélte, hogy képes lesz belemerülni a sodrásba és nem áll ellen. Tudni akarta az igazat, minden porcikája azt súgta neki, hogy Delila mindent megmutat neki, még ha azt sem tudja, miről van szó. A sötétkék szemek és a kecske, fekete, hosszúkás szeme életet ígértek neki. Életet, ami felkorbácsolt benne valami ismeretlent, ami csak szunnyadt benne, s csak néha ébredt fel egy kicsit – egy pillantástól viszont forrón életre kelt. Megállíthatatlanul.