Az események végre beindulnak és reményeim szerint átmegy izgalmasba a történet: )
Jeremias félre döntött fejjel figyelte a
döfést combja közepén. A csípő, égető érzés kezdett a múlté lenni, s a fájdalom
is zsibbadássá szelídült, a sebből már nem folyt vér és a gyógyulási folyamat
is beindult. Holnap után el is felejtkezik az egészről; heg sem marad utána.
Sammaelnek igaza volt a bukottakkal kapcsolatban, megéri vigyázni velük, nem
csak olyan szemetek, mint a lélektelennek, akik tőrrel a kezükben inkább száni
valóak, semmint igazán veszélyesek.
-
Szépen gyógyul – sétált be a nappaliba
Aj, fekete farmerben és ingben, ami nála a harci öltözetet jelentette, velük
ellentétben.
-
Csak nem egy bukott? – követte Sammael.
-
Az volt. Látnotok kéne Gábit –
válaszolta unottan hátra dőlve a kanapén.
-
Szerintettek Mikhael miért adott ennyire
kretén nevet neki? - a szőke hajú a bárpulthoz sétált és whiskyt öntött
magának.
Mikhael, az arkangyaluk, mikor kiemelte őket
a pokolból és a földre hozta lelküket, hogy testük aztán apró részecskékből
összeálljon, mindannyijuknak új nevet adott. A régi soha szóba sem került,
mintha egy új élethez, új név járt volna.
-
Nem lenne „kretén”, ha Jeremias nem
csúfolná – felelte Aj.
Ránézett az éj fekete hajúra. Aj mindig is
kilógott közülük, a kezdetektől fogva nem érdekelte a démon üldözés, sokkal
inkább a részvénypiac és a vállalkozások. Egy év alatt, hatalmas vagyont
alapozott meg a semmiből – így végre nem szorultak arra, hogy lerobbant
hotelekben húzzák meg magukat, és az ételért is fizettek. Az első három évben,
mikor csak ő, Sammael és Galile voltak, egyik napról a másikra éltek, pénz
nélkül. Nem mintha ez probléma lett volna, a vörös hajú nő úgy lopott, mintha
erre a mesterségre született volna.
Az utána következő egy évben került
hozzájuk, Aj, Havva és végül Gábriel. Aj érkezésekor Mikhael, elmondta, hogy
Delila a földre került (nem mintha Sammaellen kívül, valamelyikük is tudta
volna ki az), aztán kiderült, hogy egy örökdémon, akit nem ölhetnek meg, de
cserébe ő sem fogja megölni őket -, és azóta az arkangyaluk szóba sem állt
velük; pedig ez már legalább három éve volt. Csak az áldáskor jött vissza
hozzájuk, egy röpke másodpercre, hogy ajkával megérintse a soron következő
démont, hogy annak hátán a démontetoválás mellett megjelenjen az ő jele: két
szárny.
-
Annyira lányos – grimaszolt a fekete
kakastaréjosnak. – Meg jó. Idegesítő.
-
Rád is lehetne mondani, hogy idegesítő
vagy. Most megyek dolgozni.
Jeremias hosszan nézett Aj után, ahogy
felmegy a lépcsőn. Különös férfi volt, nem csak felemás színű szemei miatt, nem
is csak a fülében lévő két karika miatt, ami egyáltalán nem illet üzletember
stílusához, hanem sokkal inkább a belőle áradó nyugtalanság miatt. Ajből minden
megerőltetés nélkül sugárzott a hatalom és az erő, mintha kezdetektől fogva
vezetőnek született volna.
-
Menjél csak, menjél csak – morogta
Sammael, azzal leült mellé a kanapéra, kezében egy félig megtöltött pohárral. –
Milyen volt a bukott? Volt kisugárzása?
-
Egészen sötétszürke – felelte.
Sammael hümmögött egyet, mintha ezzel
nyugtázná a történteket. – Régen nem találkoztam Delilával.
-
Én négy éve – vonta meg a vállát. –
Tudod, mikor Galilevel voltunk kint, mert te olyan másnapos voltál, hogy nem
tudtál megmozdulni.
-
Meg van! A négy üveg whisky esete,
amiket vöröske lopott!
Eszébe jutott élete első találkozása az
örökdémonnal; egy szórakozóhelyen volt, legalább tizenöt lélektelennel
körbevéve és éppen újabb embereket akart magához dédelgetni, amikor megjelentek
ők. Különös módon, a nő nem ölte meg őket, rájuk sem támadt, csak mosolygott
azon a kegyetlen, számító módján, aztán távozott. Galilevel sikerült elkapniuk
pár üres szemű szemetet és elvágniuk az ütőerüket, de vajmi kevés győzelemnek
lehetett betudni, mikor egy örökdémon is ott volt, akit Mikhael szerint nem
ölhetnek meg, de aki őket se bánthatja. Pedig ezzel elég sok ember életét
megkímélhették volna.
Sok értelme van így a harcuknak az egyszer
biztos. Olyan, mint a legyeket lecsapni – felesleges, hiszen egyre csak újabbak
és újabbak jönnek.
-
Végezni kellene valahogy azzal a
némberrel.
-
Na, ja – válaszolta sztoikusan.
Lassan egy éve, minden éjjel legalább
két-három démont is elkaptak. Ha az egyik városban elfogytak, akkor tovább
utaztak folyamatosan irtva őket, s remélték, hogy minél több meggondolja azt,
hogy a földre jöjjön. Nem beszélve a lélektelenekről, rájuk is nagy csoportban
bukkantak. New Jerseyben legalább negyvenet megöltek két hét alatt, bár sajnos
a démontetoválásukat nem tudták megnézni, hogy megtudják egyáltalán ki gyártja
őket ilyen tömegesen.
Egy hete voltak viszont Angliában, és egyet
sem találtak. Csak holttestekre bukkantak, akiket napok óta megöltek – ezért
volt nehéz démonszemükkel megtalálni a sötétszürke, szürke, fekete ragyogás
kiinduló pontját, mert egy sötét lény térbeli lenyomata idővel elkopik.
Frisset viszont nem találtak.
-
Nem értem, miért nem futunk mi is
kiválasztottakba – Sammael egy húzással kiürítette a pohara tartalmát.
-
Talán nem látjuk a ragyogásukat. Mikhael
azt mondta nem, hogy nekik is van, nem?
-
Fehér – vonta meg a vállát. – Talán erre
már nem is jó a démonszemünk, vagy túl mocskosak vagyunk hozzájuk.
A sötétben látás nem volt rossz képesség az
egyszer biztos. A baj csak az volt, hogy csakis este tudták látni a démoni
lények lenyomatát, meg elvileg a kiválasztottakét is kellett volna látniuk,
gyakorlatilag kitudja. Fehér. Eddigi új élete során egy emberrel sem
találkozott, akinek fehér lett volna a ragyogása.
-
Szerintem én egyszer láttam már egyet.
Egészen fehér ragyogás vette körül, de nem igazán lehetett látni. A szeme viszont,
nem is tudom, olyan sugárzó volt. Olyan megfoghatatlan, érted mire gondolok,
ugye?
-
Hogyne.
A franc se érti, de kit érdekel. Látott
egyet, na és? Miért fontosak egyáltalán ezek a kiválasztottak? Sammael felállt
a kanapéról és a poharával visszament a bárpulthoz, újabb adag whiskyt töltve
magának.
Felállt ő is, aztán elindult a lépcső fele.
Inkább xboxozik, az ezerszer szórakoztatóbb, mint nézni, ahogy a férfi
lerészegedik. Egyáltalán nem volt jó társaság, amúgy is hajlamos volt sokat
beszélni, de részegen talán még Galilet is kenterbe verte, ami igazi
teljesítménynek nevezhető.
Nem tudta mi fog rá várni az ajtó mögött.
Tétován megállt. Az albérleti lakás olcsónak tűnt, egyáltalán nem olyannak,
ahol Delila életét el tudta volna képzelni. Hozzá gazdagság illett, fényűzés,
rajongás. Minden, amit ez a külvárosi koszfészekben rejlő lakás nem rejthet
magában.
Itt van, hogy megismerjen valamit, valamit,
amit Delila szemében látott. Egy másik életet.
Bekopogott. Nem jött válasz, ezért újra próbálkozott.
Választ még mindig nem kapott, ezért óvatosan lenyomta a kilincset és
benyitott. Meglepő módon hangos zene fogadta - ezt kívülről egyáltalán nem
lehetett hallani, mintha tökéletesen hangszigetelve lett volna minden. Belépett
a lakásba, aztán majdnem kitántorodott az ajtón.
A nappaliba nyílt a bejárati ajtó, Delila
szűk, fekete ruhában ült egy kanapén, elegánsan a karfára könyökölve, kezében
pezsgős pohár volt. Rámosolygott, titokzatosak és édesen, ez egy olyan nő
mosolya volt, aki tudta, hogy eljön és nem hagyja ki a lehetőséget, csak azért
mert elbizonytalanodott egy kicsit. A szobában rajta kívül még hat férfi volt
és három nő, de rájuk sem nézett, egyáltalán nem érdekelte más a dámán kívül.
-
Csukd be az ajtót, mielőtt erősödik benned a késztetés arra, hogy elmenekülj.
Delila hangja megbabonázta, édes volt és
kéjes. Egy férfi, talán pár szavától képes lenne az orgazmusra. Körbe
pillantott. Az albérleti lakás teljesen eltért az épülettől, a falak frissen
voltak meszelve, a bútorok drágának tűntek, a szoba közepén hatalmas, színes
perzsaszőnyeg foglalta a legtöbb helyett, Delila kanapéja mellett fotel volt,
mellette egy asztal, tele a legkülönfélébb italokkal.
Becsukta az ajtót, engedelmeskedve a néma
parancsnak. Itt van. Marad, ameddig meg nem ismeri azt, ami egész életét végig
kísérte. A férfiak közül néhányan félmeztelennek voltak, kidolgozott
felsőtestükön izmok feszültek, a nők pedig lenge ruhákat viseltek, amik nem
igazán takarták el a bájaikat. Delila királynőként foglalt helyett közöttük,
kiragyogott a sápadt emberek közül, igazi, néma erőként.
Az egyik férfi megfordult a nő mellett.
Lapockái között a kecske tűnt fel, szemei, ugyanolyan kidolgozottak és
megbabonázóak voltak, mint a nőé, de valahogy még sem volt annyira erős, hatalmas,
gyenge utánzat volt csupán. Testében megszólalt valami vészjelzőt, pulzusa a
duplájára nőtt, teste, a benne rejlő feszültség ellenére mégis elzsibbadt.
-
Gyere ide, Anna - suttogta neki alig hallhatóan Delila csábító mosolyával,
azzal megpaskolta maga mellett a kanapét.
A nő nyelt egyet, nem akart menni, de lábai
maguktól megindultak. Olyan közel van az igazság, annyira közel! most nem
futamodhat meg, el kell kapnia, kisajátítania, megismernie. Szüksége van rá.
Túl régóta élt nélküle, ráadásul feleslegesen, hiszen itt van, mindössze egy
karnyújtásnyira, s egy sötét ragadozóként próbálja becserkészni, csak hagynia
kell magát elkapni.
Leült Delila mellé, mire egy félmeztelen,
jóképű férfi adott neki egy kis poharat. Nem akart inni. Nem szeretet inni. Az
ivás mindig magával ragadta, mintha a mértéktelenség a lénye egy része lenne.
Ha elkezdi egyszer, nem bírja abba hagyni.
A kezében tartotta, mire a nő megint
kitűntette figyelmével.
-
Múltkor nem úgy tűnt, mintha nem szeretnél inni.
-
Sajnálom, de haza kell mennem két órán belül - felelte, ölébe ejtve a kezét.
Delila színpadiasan megforgatta a szemét,
majd kiürítette a poharát.
-
Jól idomított egy állat vagy - jegyezte meg hidegen, minden gúny nélkül. -
Mondd, pisilni sem mész engedély nélkül?
-
Erről szó sincs, csupán így is hazudtam már, és ezt nem akarom azzal tetézni,
hogy részegen megyek oda a barátomhoz.
-
Mert aztán akkor összedől a világ, ugye? Hazugság, részegség. Tudtad, hogy
régen a hazugság is a főbűnök közé tartozott? - Delila oda hajolt Annához. -
Egyet elkövettél ma. Ha már kész a baj, miért nem halmozod? Úgysem számít -
hangja olyan halk volt, hogy alig bírta kivenni a szavak értelmét, mégis úgy
érezte az ő lelkének szavait zengik vissza.
Még sem mozdult meg a keze. Nem fog inni.
Nem akar lerészegedni, nem akar úgy találkozni a barátjával. Csak meg akarja
ismerni az igazat.
-
Idd meg, ettől az egy pohártól nem lesz semmi bajod - a fekete hajú szépség oda
koccintotta a pezsgős poharat az ő feleséhez. - Addig egyébként sem mondok egy
szót sem, ameddig nem iszod meg gyorsan.
Anna összeszorította a fogait. Nem akarta.
Az igazságot viszont tudni akarta. Gyorsan felemelte a kezét, aztán meghúzta a
pohár tartalmát. Márkás vodka volt, jól esően égette a torkát és a gyomra
bizseregni kezdett tőle. Annyira ivott volna még egyet. Elnézett Deliláról
ujjai között forgatva az apró kristályt. Nem szabad. NEM SZABAD! Jól tudod,
hogy akkor nem hagyod abba!
A zene hangosan dübörgött, különös volt,
mert a szám maga leginkább egy pogány szertartáshoz illett volna a dob miatt,
ami az egésznek a lényegét adta. Az énekes mély hangja fátyolosan zengett
mellette, az egész azt a hatást keltette, mintha egy lélek zenéje lenne,
nyugodt, békés, de belül izgatót és sóvárgó. A hangosság egyáltalán nem illett
hozzá, az ilyen zenét halkan kell hallgatni, s élvezni benne minden szólamot.
A hangfalak viszont minden sarokban ott
voltak. Delilára pillantott várva a történetet, ami mindent jelenthet számára.
A nő viszont hallgatott, szája sarkában az apró mosolyával. Kezéből valaki
kihúzta a poharat, de mire oda nézett már csak egy félmeztelen férfi tetovált
hátát látta.
Ezt soha nem mesélheti el a barátjának.
Pedig gyűlölte a titkokat. A hazugságokat. Tiszteli a barátját és szereti. Bár
ez inkább már ragaszkodás volt, megszokás. De kit érdekel, amíg jó?
Ha viszont elmondaná, hogy találkozott
Delilával és félmeztelen férfiak vették körbe, mit szólna hozzá? Ki lenne
borulva. És megértené. Fordított esetben ő képes lenne meg is verni.
Annának fel sem tűnt, hogy a tetovált ott
lévők, egyáltalán nem beszélnek. Nem szóltak egymáshoz, de voltak, akik
csókcsatába keveredtek a fal mellett a félhomályban, sőt, sokkal többe.
Valamiért úgy érezte mennie kéne. Erős
késztetést érzett rá, hogy felálljon, s azonnal távozzon a szobából, minél
messzebb. Megborzongott, pedig a szobában kellemes hőmérséklet volt. Innen nem
fog úgy távozni, ahogy érkezett. Az érzés egyre jobban növekedett a testében; innen
vagy holtan vagy... másképp kerül ki.
Nem tudta honnan hasított a fejébe ez a
gondolat, nem is tudott vele mit kezdeni. Nem volt oka ezt gondolni, nem volt oka
félni tőlük, mégis úgy érezte, hogy kell.
-
Ők kicsodák? - biccentett fejével a többiek felé, hogy oldja saját görcsös
menekülési kényszerét, amin a lenyelt vodka sem segített.
-
A barátaim - nézett körbe Delila ragyogó mosollyal, kivillantva tökéletes
fogsorát. – Szeretnek, és azért viselik az én tetoválásomat.
-
Miért pont ez a tetoválás? - vonta össze sötétbarna szemöldökét Anna. -
Sátánisták vagytok, vagy mi? Esetleg szekta?
És talán be akarja őt is szervezni?
Édes jó isten, ilyenre nem is gondolt,
amikor ide jött!
Meg sem fordult a fejében, hogy nincs
semmiféle titok, semmiféle válasz, nem létező kérdésekre és az egész csak
átverés, hogy egy szektába beszervezzék. Delila lágyan pillantott rá kék
szemével, ami egy csapásra eloszlatta benne ezt a tévhitet. A sötétkék szemekbe
viszont sokkal gonoszabb dolog lappangott.
Anna nem tudta. Anna érezte, egész testében
megremegett, ökölbe szorította a kezét, hogy elrejtse a gyengeségét. Amit itt
megtud, örökre megváltoztatja az életét.
-
Nem, Anna, nem - nevetett fel csendesen a nő, mire egy férfi ült mellé a
karfára, a kezébe egy másik még egy felest rakott. - Jobb, ha megiszod. Nem
hiszem, hogy képes lennél feldolgozni, amit mondani akarok.
-
Kérlek, kezd el, szerintem menni fog - erőltetett valami vicsor félét magára
Anna.
-
Nem, Anna, nem - hajolt hozzá Delila, majd kinyújtotta arca felé a karját.
Meg akarja érinteni. Ettől valamiért
hatalmasat bukfencezett a gyomra. A legszívesebben sikítva menekült volna, de végül
még sem fogta menekülőre. A kék szemek kegyetlen csillogással fúródtak belé,
mintha átlátnának rajta, mintha ismerné minden apró titkát és tudná. Tudná,
mire van szüksége és hajlandó lenne megadni neki.
Gyorsan lehúzta az italt, így elérte, hogy
Delila ne érintse meg az arcát. Ettől már kicsit megszédült. A sürgető vágy,
hogy még többet igyon, perzselve szánkázott végig a testén. Inni akart, tovább,
tovább! Erőszakkal próbálta elfojtani a vágyat, mire a fekete hajú megérintette
a kezét, ráfektette saját hideg ujjait és a vágy, kínzó elviselhetetlenségbe
csapott át.
Észre sem vette, hogy az egyik férfi elvette
megint a poharát és újat adott. Megitta. A következőt is. Nem tudott
gondolkodni. A kezén fekvő jéghideg kéztől minden porcikájában remegett, a
rosszat sejtető érzés annyira felerősödött, hogy a torka összeszorult tőle és a
szívverése már egy madárét is lehagyta volna.
Le akart állni. Vissza akarta utasítani a
következő poharat, de a szavak nem jöttek a szájára, azt se tudta hányadik
pohár jön. Részeg akart lenni, addig inni, míg a részegség maga alá nem gyűri,
ameddig nem tud már normálisan gondolkodni. Nem mintha szüksége lenne rá. Az
ivás utáni vágy, nem vágy volt, hanem életbevágó szükséglet, attól a jéghideg
érintéstől.
Megáll. Nemet mond. Elmenekül.
-
Jól van, Anna. Hazugság, torkosság. Mi legyen a harmadik bűn? - Delila
felkacagott.
Anna próbált ráfókuszálni, de már egyáltalán
nem ment olyan könnyen neki. Miről beszél egyáltalán? Miért van itt? Elmenni...
felállni, mire egy kéz hátulról átkarolta a derekát és visszahúzta. Egy férfi
ölében kötött ki.
Szemei tágra nyíltak, most, hogy megpróbált
felállni a részegség dübörögve teperte maga alá a teste feletti uralmat.
-
Ne, el akarok menni - nyögte ki nehezen, és közben megpróbálta ellökni a
félmeztelen, sötétszőke hajú modell alkatú srácot magától.
Újabb kacagást hallott. Valaki végig
simított a hátán. Újabb kezek érintették meg mindenfelé a testét.
-
Ne! - sikította kétségbeesetten, mert sehogy sem tudott elhúzódni, elmenekülni.
A szoba elkezdett eggyé olvadni, a gyomra
forgott, a benne dúló érzéseket elnyomta a vodka. Összeszorította a szemét,
mindez csak álom, nem lehet valóság, soha nem kerülne ilyen helyzetbe.
-
Bukj meg, kiválasztott - rögtön felismerte Delila mély, izgató suttogását.
Forgott a gyomra.
-
Mi? - nyögte, ahogy ajkak vándoroltak végig a nyaka két oldalán. - Fejezzétek
be! - csattant fel.
-
Fogadd el, Anna - hideg kéz simította meg az arcát. - Erős, halhatatlan lényé
teszlek, csak fogadd el a bűnöket. Nem esik semmi bántódásod.
-
Engedjetek el!
Hangját elnyelte a zene, gyorsuló örvénye.
Háta alatt kemény padlót érzett. Kezek simogatták a testét, nyelvek, ajkak
vándoroltak a bőrén. Az undor hihetetlen erővel csapta meg. Kapálózni kezdett,
ellenkezni, de a kezek és a férfiak kinevették, tudomást sem vettek róla.
Nem akart ott lenni. El kell mennie. A teste
gondolatait meghazudtolva remegett meg az érintésektől, alhassa görcsbe
rándult, melleit szívta valaki, míg más a nyakát nyalta végig. Egy kéz kúszott
le a lábai közé, ingerelni kezdte legérzékenyebb pontját, csípője csalóként
ösztönösen megmozdult.
Ne! - sikította az agya, de a teste már kész
volt a szexre, csak arra várt. Hányinger fojtogatta a torkát, kezével el akart
lökni magától valakit, de azt se tudta kit érint. Félt kinyitni a szemét, nem
merte megtenni. Nem akart a széthullott részeg valósággal találkozni.
Valaki egy üveg tetejét dugta a szájába.
-
Igyál, ellazulsz - suttogta Delila a fülébe. - Utána mondd ki, hogy akarod.
Anna megrázta a fejét, el kell ütnie az
üveget! Valaki vetkőztette, simogatta és csókolta, hogy engedelmességet nyerjen
tőle. Delila mellé kúszott, fekete haja végig szánkázott meztelen mellkasán,
nem látta, de tudta, hogy ő az. Megborzongott az érzéki érintéstől, mely ezer
jól irányzott csóknál sokkal jobban felizgatta.
-
Nem! - suttogta, ahogy elütötte az üveget, a vodka végig folyt a mellkasán, a
haján és szaga irritálta az orrát.
-
Anna, igyál - Delila beleharapott a fülébe.
Összeszorította a fogát, a teste olyan
szenvedélyre fakadt ettől az érintéstől, mint még soha. Csak innia kell, és
széttárnia a lábait, amit most olyan görcsösen összeszorít. Ennyi az egész. Egy
új életet kap, minden porcikája érezte, hogy ezért egy új, eddig ismeretlen
élet jár, ami megválaszolja eddigi létezését és értelmet add neki.
-
Igyál - duruzsolta a nő kéjesen.
Hideg keze a nyakától a csípőjéig végig
simított rajta. Beleborzongott, remegett a vágytól. Nem, nem, nem! Kinyitotta a
száját.
Tudni akarja, mi az ismeretlen.
Tudnia kell.
Vodka folyt végig a torkán.
-
Most nyisd ki a szemed!
Nem, arra nem hajlandó. Nem akarja látni ezt
a fertőt maga körül.
Meg fogja csalni a barátját.
Kit érdekel Cristoph az új életében?
Teljesen meghasadt az elméje, ellentmondásos
képek és gondolatok kavarogtak benne. Eltolta az üveget. Részeg volt az italtól
és az ismeretlenül forró szenvedélytől.
-
Nyisd ki a szemed, Anna - Delila végig nyalta a nyakát, beszívta a bőrét,
fogaival megkóstolta.
-
Nem, nem, nem...
Combjai már nem feszültek olyan görcsösen
össze, az idegen kezet sem akarta eltolni magától. Széthullott körülötte
minden. Vad volt, forró, kéjes, érzéki, és ellenállhatatlanul bűnös. Édes
érzések kavarogtak benne, mintha valami ösztönszerűt támasztott volna fel benne
Delila az érintéseivel. Vele született vágyat a rosszra. A zene a csontjáig hatolt,
az is biztatni akarta, az ütem gyorsult, ritmust diktálva a testének.
Nem.
-
Delila, itt van három rohadék - Anna fel sem fogta a szavak jelentését, túl
volt már minden határon, de a nő káromkodni kezdett miközben felállt a perzsaszőnyegről.
-
Jenov tartsd fel őket, mindjárt meg van, csak pár percre van szükségem.
-
Nem érted, jönnek felfele a lépcsőn.
-
Széttépem mindent - mormolta.
Delila fekete haja kavarogni kezdett teste
körül a haragtól. Az átkozott kiválasztott se képes megbukni! Ujjai megnyúltak,
karmokká váltak, miközben szembe állt az ajtóval.
-
Jobb lenne, ha elmennél, én majd visszatartom addig őket, míg a nyomodat
vesztik.
-
Nem! Nem hagyom itt a kiválasztottat!
Delila a nőre nézett, akit a két lélektelen
csábított tovább a bűnre. A többiek felsorakoztak mögötte, mintha éreznék, hogy
baj van. A szőnyegen viszont sokkal izgalmasabb dolog zajlott.
Anna vékony, sebezhető teste ott feküdt az
egyik lélektelene lábai között, aki mellét masszírozta, nyakát csókolta, míg a
másik az oldalának simult, kezével a fekete, francia bugyiján keresztül
cirógatta. Az átkozott kiválasztott combjai viszont még mindig nem engedtek,
keményen egymásnak feszültek.
Magában szitkozódott, az egyik legősibb
nyelven. Szabad akaratából kell megnyílnia a bűn előtt, hogy bukottá váljon.
Hazugság, mértéktelenség, egy bűnre még szükség volt, hogy démontetoválása a
lapockái között felégjen. Miért nem enged, ha a többi bűnre olyan gyorsan
fogékonnyá vált?
Az a hülye gyerek is, két bűnre volt képes,
a harmadiknál viszont megfutamodott. Őt is gyűlölte, gyűlölt mindenkit, de
legfőképp az átkozott szárnyasokat, akik megzavarják a mulatságát, a beavatási
rítusát.
Biztos, hogy ezért alaposan megfizetnek.
Hangos lépteket hallott a folyosóról. Oh, már jönnek is! Mikhael áldása miatt
látják a démonok sötétszürke kisugárzását, amit minden helyen ott hagynak, mint
egy evilági lenyomatát lélektelen testüknek.
Nem fog engedni nekik. Épp elég rosszat
tettek ahhoz, hogy legalább az egyikükkel végezzen. Bár ez kétség kívül a
megállapodáson kívül esik, jelen pillanatban ez a legkevésbé sem érdekelte.
Jenov egy démontört adott neki, ami az ő csontjaiból készült. Abból az ijesztő
démonéból, akinek ha felveszi az alakját, még az a pár szárnyas is alaposan
átgondolja keresztbe akarnak-e neki tenni.
Az ajtó minden figyelmeztetés nélkül
beszakadt. A lélektelennek szánalmas, lemészárolható korcsként törtek előre. A
zene üteme felgyorsult, harci dobszólóra váltott át. Jenov köztük rontott rá a támadókra,
hogy meglepje őket.
Újabb csörömpölés hallatszódott, ahogy az
ablak is ripityára tört. Delila megfordult, az egyik szárnyas kijátszotta őket.
Oh, Sammael. A kedvence, milyen régen nem találkoztak. A perzsaszőnyegen lévők,
akik a kiválasztottat lefogták rásziszegtek, mint a kígyók, aztán felpattantak
a helyükről.
Sammael könnyedén cselezte ki a két
lélektelent. Elég volt fél perc, hogy mindkettőjük torkát felmetssze, annak
ellenére is, hogy Delila egy ragadozó mosolyával figyelte. A többiek egészen
betolták a lélektelen hordát, a félmeztelen férfiakat és nőket.
Sammael csak egy pillantást vetett a szőnyegen
fekvő nőre, akin csupán egy bugyi volt. Egy rítus. Ezek szerint ezért forr a
dühtől annyira a démon, mert megzavarták az új kedvence beavatásán. A nő
viszont nem mozdult, barna szemei kitágultak a rémülettől, mellét esetlenül próbálta
eltakarni a karjával, mint aki azt se tudja mi történik, mint aki teljesen
ártatlan mindenben. Egyáltalán nem volt különös, hogy semmiféle derengést nem
lát körülötte; ezek szerint egy része még emberi.
-
Örülök, hogy újra találkozzunk, Sammael - Delila hangja mélyen zengett,
erotikus felhanggal.
Az áldott démon gyomra felfordult ettől a
hangtól, idegei pattanásig feszültek. Egyáltalán nem érdekelte a kiterített nő,
nem tűnt fenyegetőnek. A démon viszont valósággal felindult, a levegő csak úgy izzót
teste körül, haja betakarta és körbe fonta.
-
Mondd, hogy hiányoztam, drágám!
Mielőtt valamit reagálhatott volna, már ott
termett előtte, karját megragadva egyenesen a falhoz passzírozta. Gyűlölte az
érintését. Gyűlölte a közelségét. Undorodott a látványától is, nem hogy attól, hogy
hozzá is ér.
A feltörő emlékek húsába martak, teljesen
lebénult a jeges kék szempártól, amelyek beléfordultak és felidéztek benne
minden együtt töltött szörnyű percet. A démon akkor még csak nem is hasonlított
a mostani nőre. A mocsok lemoshatatlannak tűnt, velejéig átitatta, fojtogatta a
múlt, vasmarokkal szorulva a torka köré.
A démonnak a tört se kell belemártania a
testébe. Elég, ha ránéz és mindentudóan mosolyog. Úgy állt a fal mellett, mint
egy szobor, aki elfogadta a halált.
Delila a füléhez hajolt, miközben a karját szorította
továbbra is. Szoros, fekete ruhájába rejtett tökéletes testét hozzányomta.
Érezte mellkasán a mellét, combjánál az ölét.
Ölje meg. Ne kelljen tovább hordozni a
múltat.
Ne kelljen tovább szenvednie tőle a
jelenben.
-
Téged nem öllek meg, szerelmem. Egyszer úgyis elkaplak és felidézzük majd
együtt a gyönyörű múltunkat.
Sammael légzése és szívverése leállt erre a
mondatra.
A pokol nem is tűnt olyan rossz helynek
Delila nélkül.
Jobb, mint az emlékekkel együtt élni és a
nap minden percében ólomsúlyként viselni.
Jeremias elvágta az utolsó lélektelen torkát
is, aki abban a másodpercben hamuvá vált. Tekintette a perzsaszőnyegre vetődött
egy röpke másodpercre, aztán rögtön Delilára, akinek csak fenékig érő fekete
haját látta, amint társát a falnak nyomja, és testével neki préseli.
Sammael napbarnított bőre, halott sápadt
volt. A tudat, hogy a társa veszélyben van, kitörölte a rémült tekintetű nőt is
a fejéből, aki egy szál bugyiban feküdt a földön.
Egy lélektelen, aki nem sok gondot okozhat.
Delila viszont annál inkább. Gábrielre nézett, egy férfival harcolt, aki
kimondottan ügyesnek bizonyult a kezében tartott démontőrrel.
Pár lépéssel a nő mögött termett. Mellkasba
csapta a belőle áradó hideg erő hullám, ami körbe vette. A fájdalom ellenére,
amit a közelsége jelentett, belemarkolt a hajába, hátra akarta rántani
Sammaeltől, de Delila rögtön szembe fordult vele, kinyújtotta felé a tenyerét;
a szemközti falnak csapódott a kezéből áradó sötét energiától.
-
Beszélgettek, ha nem látnád, szárnyas - sziszegett rá és arca egészen eltorzult
az iszonyatos haragtól.
Sammael továbbra sem mozdult a faltól, ajkai
szétnyíltak, zöldeskék szeme fájdalomról, szomorúságról és félelemről
árulkodott. Jeremias felpattant és lerázta a bőrdzsekijén lévő vakolat darabokat.
Bicegéséről tudomást sem véve emelte fel az angyaltört.
-
Leszarom - vetette oda.
A levegő sűrűvé vált a dühtől. Jeremias
tőrével metszet egyet, mire látni lehetett, hogy a láthatatlan energiában fehér
fény villan. Delila haja felszállt, arca körül keringet, arca megnyúlt, szemei
hatalmasak lettek, szivárványhártyája élő tűzzé vált.
-
Ezért meghalsz - suttogta valami túlvilági mély hangon.
Delila felemelte a kezeit, tenyereit a férfi
felé fordította.
Anna úgy nézte az előtte lejátszódó jelenetet,
mintha egy film lenne, vagy egy mese. Mikor leszállt róla a két férfi úgy
érezte megszabadult és próbált elég erőt gyűjteni hozzá, hogy elfuthasson,
aztán meglátta mi történik a lakásban. A zene hangos, fékezhetetlen dübörgésé,
egy véget nem érő csatakiáltássá vált. Az ajtóban férfiak és nők harcoltak
valakivel, akit nem látott, az ablaknál egy magas, bőrdzsekis férfi, egy
fehéren ragyogó tőrrel végzett a férfiakkal... s azok hamuvá váltak.
A szeme előtt.
Be van rúgva és most hallucinál.
Ilyen dolgok, nem szoktak történi. Ilyen
dolgok csak az álmaiban lehetnek lehetségesek, vagy regényekben. Vagy
akármiben. De nem a valóságban.
Delila a falnak szorította a jég szőke
hajút. Az ajtóból előre törtek a támadók és fekete hamu terjengett a levegőben,
míg semmivé nem vált.
Ez túl valóságos álomnak. Annak ellenére is,
hogy a szoba is forgott vele és az emberek is. Kinyúlt és tapogatózott,
szerencsére a kezébe akadt a trikója.
Menekülnie kell innen, magához térnie, valamit
csinálnia. Belépett egy ugyancsak magas, izmos férfi, ránézett egy pillanatra.
Figyelemre sem méltatva elfordult tőle.
Akaratán kívül elszégyellte magát. Felhúzta
a trikóját, s miközben lehúzta a csípőjére, újra megfagyott a látványtól.
A zene, üvöltés lett. A levegő szó szerint
égette. Delila meg olyan látványt nyújtott, mintha az ördögűzőből jött volna.
Pislognia kellett, hogy be tudja fogadni, amit a szemeivel lát, de az agya nem
képes feldolgozni. A nő hangjától libabőrös lett a gerince, torka összeszorult
és az alkoholtól már amúgy is gyorsan dobogó szíve, halálos iramba kezdett.
Nem...
De - válaszolta a tudatalattija legmélyén
szunnyadó megérzés. Ez igaz.
Akkor rohadt gyorsan menekülnie kell. Az sem
érdekelte, hogy nincs rajta semmi, vagy hogy bűzlik a ráömlött vodkától.
Az ajtó felé nézett. Mellette két férfi
viaskodott még mindig. Ahhoz hogy oda tudjon menni, át kéne szaladnia Delila és
a gesztenyebarna hajú férfi között, ami nem is lenne baj, ha nem éppen
életre-halálra készülnének megküzdeni.
Pillantását ide-oda kapkodta, az alkohol
eltompította az agyát és a testét.
Zsibbadtság ereszkedett rá, ahogy az égető
erő bekebelezte.
Felkapta a földről az üveget, aztán
elhajította egyenesen a nő feje felé, mire az idegen férfi fehéren fénylő
tőrével felé vágott.
Delila megtántorodott az üvegtől. Ránézett.
Anna nem habozott. Kikerülte a
gesztenyehajút és futni kezdett. Talán elfuthat attól, amit látott. Gyökeret
ereszthetett volna tőle a padlóba, de annyi túlélési ösztön maradt benne, hogy
elmeneküljön.
Az arca hosszú volt. Ajkai eltűntek, és
szája fekete üregnek tűnt, míg a szemei élő tűznek.
Démon.
Kiszakadt a lakásból. A falnak támaszkodva
futott a lépcsők felé. Nem nézett vissza.
Tudni akarta az igazat.
Az ízelítő viszont rettentően erős volt.
Leszaladt egy emeletet. Zihált, szíve dübörgött. Neki döntötte homlokát a falnak.
Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem,
nem, nem... de igen. Összeszorította a
szemét. Mi a fene történt oda fent? Az adrenalin és felgyorsult szervezete
cseppet kitisztította az alkohol okozta tompult agyi felfogását, de így sem
érezte magát elégnek ahhoz, hogy megoldja a feladványt.
Futni kezdett. Elesett. Felállt. Csúnyán káromkodott magában, miközben
próbálta összekaparni józan eszének csekély maradékát.