Démonmesék I. Negyedik fejezet

   Anna hazament. Egy órás út az albérleti lakásból, metrókkal és vonattal. Annyira nem is hosszú, legalább közben zenét hallgathat. Gondolkozni úgy sem szeret. Ha gondolkoznia kell, agyát valami furcsa zsibbadtság sajátítja ki, hogy teljesen szétzúzza addig alaposan, tégláról-téglára felépített életét.

   Nem mintha az aztán nagy élet lett volna. Nem volt benne semmi. Egy barát, akit nem is igazán szeret, csak ragaszkodik hozzá, ahogy az élethez is. Az ő életében nem voltak nagyra törő célok, álmok, sem semmiféle jövőkép.

   Igeeen, ez volt ő, egy nagy rakat szemét ebben a világban.

   Mindenféle mesterkélt álomkép nélkül.

   Leszállt a vonatról. Édesanyja legalább soha nem késik, kocsijával már a parkolóban várta. Kivette füléből a fülhallgatót, köszönt neki, aztán lázas kotorászásba kezdett a táskájában. Cigi!

- Hogy megy a munka? Még mindig tart?

   Rágyújtott.

- Egy kis ideig - felelte két slukk között.

- Mik a terveid? Keresel még egy ilyet? Vagy tovább tanulsz?

    Anna mélyet szívott az égő cigarettába, miközben mereven bámult kifele. Teljesen bekattant ettől a sok kérdéstől, szörnyen irritálta, hogy folyamatosan a jövőjéről kérdezgetik, mintha ez lenne az egyik legfontosabb dolog a világon.

   Az égadta világon semmi fontos nem volt ebbe. Az sem lenne fontos, ha egyik pillanatról a másikra meghalna. Ugyan már, kit érdekelne? Elég sok ember van még a földön, ő csak egy közülük. Se nem érdemesebb náluk, se nem jobb, és még csak többet sem ér.

   Egy emberi élet több milliárd között? Áhh, nem volt már kis gyerek, hogy azt higgye, körülötte forog a világ. Nem hitt már olyan tündérmesékben, hogy egyszer jön majd valami hatalmas, aminek a részesévé válva sokkal több minden vár rá, annak ellenére sem, hogy egy különös érzés erről, azóta üldözte, amióta képes volt a gondolkodásra.

   Egzisztencializmus.

   Mérhetetlen közöny.

   Életuntság.

   Nincsenek magasabb rendű célok, nincsen Isten az égben, nincsen semmi. Egy bolygó, amin véletlen kialakult az élet, de hogy az emberek sorsa érdekelne valakit? A fenét.

- Megvettem a Guide Warsot - vágta közbe, megállítva édesanyja szóáradatát azelőtt, hogy kitörhetett volna belőle.

   Nem mintha lenne esélye elterelni a figyelmét. Csak későbbre halasztja a kérdések áradatát a jövőjével kapcsolatban.

- Xboxra?

- Igen, egész jó - elnyomta a cigijét, amikor már a szűrő is égni kezdett.

   Hamarosan elértek a házukhoz. Annabell, az édesanyja, beállt a garázsba, mire rögtön kiszállt, megmenekülve a hosszú kérdések sorozatától, legalább pár órára. Egy kutya ugrott rá, ahogy becsukta a kocsi ajtaját. A fiatal komondor hevesen csóvált, nyalogatta a kezét, miközben mancsával megpróbálta ledönteni a lábáról.

   Mosolyogva dögönyözte meg az állatot, akinek hosszú szőre, kemény tapintású volt. A kellemes őszi idő ellenére is kilógott a nyelve a szájából, ahogy otthagyta őt, hogy Annabellt is üdvözölje.

   Anna bemenekült a házba, becsukta maga mögött a szobája ajtaját, aztán bevágódott az ágyába. Néha igazán nem értette minek jár még haza. Ja, a pénzért. És mert végül is a sok fárasztó kérdés ellenére, amik igazán fel tudják idegesíteni, jól érzi magát a négy fal menedékében.

   Ha megkérdeznék tőle, hogyan töltötte az elmúlt pár évét, azt mondaná zabhegyezéssel. Ha megkérdeznék, mi akar lenni, kérdés nélkül rávágná, hogy kukutyinban zabhegyező. Miért? Csak úgy. Szerette a Zabhegyező című könyvet, és miután a bárányfelhő bodorítás szakmát feladta, újat kellett keresnie. Nem mintha ennek lett volna jelentősége, vagy bármi másnak.

   Felkelt az ágyról, beállt a tévé elé és felemelte a wiihez tartozó kardot. Két percébe sem került és máris egy dzsungel kellős közepén állt, jobbra – balra meghalni vágyó szörnyekkel, s neki kezdett a kaszabolásnak. Ezek után jöhet majd a Guide Wars. Bármennyire is kíváncsi volt a második részére, ami sokkal többet ígért, mint az első, úgy érezte muszáj karddal minél több goblint megszabadítani a fejétől.

   A tétlenség sem neki való, az egyszer biztos - bár csak tudna folyamatosan aludni, mint egy koala.

   Egész nap eukaliptusz levelet rágcsálna, aztán meg kidőlne. Lehet, lecseréli a zabhegyezést koalának levésnek. Végül is mindkettő nagyon izgalmas, tele van meglepetésekkel, amikre neki nagy szüksége van, hogy a munka fenntartsa az érdeklődését.

   Tizenkettővel sem végzett és egy küldetést sem teljesített, mikor Annabell lépett be a szobájába.

- Éhes vagy?

- Nem, köszi.

- Enned kéne, nagyon sovány vagy megint. Van csirkemell sütve, steak, sült krumpli. Egyiket se szeretnéd?

- Ha nem vagyok éhes, akkor valószínűleg egyikből se szeretnék enni.

- Mivel játszol? Ez az új játék? Akkor is egyél valamit. Reggeliztél már? Dél van, az ebédnél kéne már tartanod. Bele fogsz betegedni ebbe a túlzott soványságba.

   Anna magában megforgatta a szemeit. Annabell hajlamos volt a kérdések halmozására, és az ember azt se tudta melyikre válaszoljon először. Nem mintha számított volna, addig fogja szekálni, ameddig nem kér valamit enni.

- Rendben, kérek csirkemellet - Szundika úgyis az ablak előtt van, biztos ízleni fog neki egy kis csirkemell.

   Az édesanyja további kérdés nélkül elment, ő meg folytatta a vívó leckét. Lassan már az álmaiba is beleisszák magukat ezek a világok. A barátja azt mondta egyik hajnalban félálomba arról beszélt, hogy meg kell szereznie az ékkövet a goblinoktól, mert egyébként meghal mindenki a földön.

   Tíz perc múlva már ott volt előtte a csirkemell, sült krumplival, fokhagymás majonézzel. Ha lenne étvágya, most biztosan összefutott volna a nyál a szájában, de nem volt ilyesmivel dolga már jó ideje, lassan fonnyadozó hulla volt.

- Köszöntél már apádnak?

- Hogyne - nem is találkoztam vele, hogyan tudnék akkor köszöni neki? Telepatikus úton küldött egy gyors Sziá-t, nem mintha képes lenne ilyesmire, de magában jót mulatott rajta.

   Eltelt két hosszú perc is. Annabell nem óhajtott távozni a szobájából, mintha titkon tudná, hogy Szundikát táplálja a kéretlen étellel. Tuti beköpte valahogy az a jól nevelt kutya. Nem is érdemli meg a finom falatokat! Rámosolygott az anyjára, mire az kétkedő pillantást vetett rá.

   Most meg mi baja van?

   Tovább mosolygott, próbálva távozásra bírni.

   Annabell viszont úgy nézett rá, mint akinek elment az esze.

- Régóta nem mosolyogtál - jegyezte meg, egészen sötétszínű szemöldöke egy vonallá húzódott össze homlokán.

   Áhhá! Hát ez itt a problem. Nem szokott mosolyogni.

- Távozásra próbállak vele bírni - ismerte be, és még a fogait is kivillantotta.

- Ez már nem mosoly, hanem egy vicsor.

- És mitől távozol hamarabb, ha vicsorgok, vagy ha mosolygok?

   Édesanyja nagy levegőt vett, aztán elment az ágyhoz és leült rá.

- Mondd, Anna, mit akarsz kezdeni az életeddel? Csak mondj valamit és akkor békén hagylak ezekkel a kérdésekkel, amit tudom jól, hogy zaklatásnak veszel.

   Oh! Leült az ágyra. Ez azt jelenti, hogy ha csendben marad, és úgy tesz, mint aki a játékkal van elfoglalva, akkor legalább tíz percig fog beszélni. Ha válaszol neki valami közhelyet, akkor újabb és újabb kérdéseket fog kapni. A 22-es csapda. Egyetlen kiút a menekülés! Letette a kardot, - ami egy műanyag rúd volt -, kivette táskájából a cigit és a gyújtóját, aztán kimenekült a szobájából.

   Furcsa, de erre mindig feladja az anyja, pedig egy cigi elszívása nem több idő öt percnél. Öt percnél többet pedig el szokott tölteni várakozással, miközben a válaszára vár. Furcsa, furcsa, igazán felfoghatatlan.

- Szia - köszönt be a nappaliba az apjának.

   Nem mintha sokat számított volna. Az apjával nem sok kapcsolatuk volt, eléltek egymás mellett, míg otthon lakott, most viszont csak köszönt neki, amikor hazaért, aztán elköszönt, mikor elment. Persze, szereti, mint minden gyerek a szüleit és néha igazán viccesek tudtak lenni a megjegyzései, de nem érzett igazi kötödést hozzá. Nem mintha valaki iránt érzett volna valami mélyet is.

   A barátjához kötődött és ragaszkodott. Úgy, mint egy testvérhez. Egy idegesítő testvérhez, de mindenképp erősek voltak az érzései. Az anyjához is, de csak olyan semmilyen módon, kifejezéstelenül.

   Elnyomta a cigit. Igazából nem is szeretet cigizni, csakis a barátja miatt szokott rá, de ha ő nem dohányozna ő sem gyújtana rá. Soha nem is hiányzott neki, bár Annabelltől remek menekülést nyújtott.

   Szundika sietett hozzá ő pedig leguggolt és simogatni kezdte.

   Anna unottan nyúlt a korsó után. A harmadik vagy a negyedik lehetett, sajnálatos módon még sem érezte magát részegnek. Pedig nagyon örült volna neki, ha sikerül elégé kiütnie magát ahhoz, hogy Cristopher és két barátjának a beszélgetését meg se hallja.

- Nem beszélve, az új...

- Igen, igen, messze túl tesz a ...

   A félhomályos kocsmát figyelte, a belépő majd távozó embereket. Hogy őt mennyire nem érdekelték az új, avagy régi fényképezőgépek! Egyáltalán mit keress itt? Egy szobanövény volt, aki elég jól mutat ahhoz, hogy körbe cipeljék és másoknak is megmutassák.

   Ő itt a barátnőm, Anna.

   Örülök, hogy találkozhattunk, már sokat hallottam rólad.

   Akkor megtennéd, hogy nem a cicimet pásztázod? Igen, jól gondolod cukorfalat, nincs rajtam melltartó. Most a nadrágodba fogsz élvezni?

   Kiitta a sört, aztán újat rendelt, mire Cristopher rávillantotta barna szemeit. Igen, kezdi túlzásba vinni, és ha nem vigyázz olyan részeg lesz, hogy holnap nem fog erre a feledtén emeletes társalgásra emlékezni.

   Hát az aztán, hihetetlen nagy kár lenne. Belerokkanna, ha ez megtörténne.

- Ne igyál többet - súgta oda neki, közel hajolva hozzá.

- Persze - vágta rá, csak azért, hogy ne kelljen ezen veszekedniük. - Nem indulunk el?

   A férfi összevonta sötétbarna szemöldökét, majd rosszallóan megcsóválta a fejét. - Még nem. Bírd ki és ne vágj olyan unott képet. Lerészegedned sem kell.

- Akkor menjünk, mert ebbe a sok hülyeségbe bele fogok őrülni.

- Szedd már össze magad! - sziszegett rá és hangját már nem fogta vissza. - Én itt akarok maradni, fogd fel, majd egy óra múlva elmegyünk.

   Anna félszemmel a két barátjára nézett, akik udvariasan úgy tettek, mintha semmit nem hallottak volna. Elég feltűnően unatkozott ahhoz, hogy mindenkinek feltűnjön, csodálatos, hogy a két férfi ebből semmit nem vett észre.

   Persze, hiszen pulcsija dekoltázsán próbáltak belesni, ha ránéztek és még örültek is neki, hogy félig-meddig fekszik az asztalon. Nem szólt vissza Cristophernek, inkább annyiban hagyta mielőtt egymás torkának esnek. Nem érdekelte annyira, hogy energiát vagy időt pazaroljon az egészre. Akkor inni fog, ha a férfi megint beleszédül a beszélgetésbe, akár egy vödör vodkát megihatna, az sem tűnne fel neki.

   Minek vannak még együtt, azt senki nem tudná megmondani. Talán mert ragaszkodnak egymáshoz, legalábbis ő nagyon ragaszkodik Cristopherhez. A férfi is, egyébként már szakított volna vele, hogy egy normális lányt keressen magának, nem pedig egy fél bolondot.

   A pincérlány kihozta a következő korsóját ő meg nyomban neki is látott. Minél előbb kiüti magát annál jobb lesz az este. Szemével megint az ajtó felé pillantott.

   Egy fekete hajú nő lépett be rajta egy férfi társaságában. Keze megállt a levegőben. A nő vörös egybe ruhát viselt, legalább száznyolcvan magas lehetett és olyan teste volt, amit a nők irigykedve néznek a férfiak meg áhítattal. Meg sóvárgással. És álló szerszámmal.

   Őt viszont egyáltalán nem ez fogta meg. A nő ránézett sötétkék szemével, a szája is nyitva maradt, a benne felzúgó különös érzéstől. Egy fajta energiahullám áradt belőle, ami keményen belevágódott és ha nem ül, akkor a földre zuhant volna tőle. Úgy nézett rá gyönyörű szemeivel, mint aki ismeri minden titkát, és minden kérdésére a választ.

   Egész teste bizseregni kezdett, tarkóján felálltak az apró pihék, gerince mentén borzongás futott rajta végig. Egy megmagyarázhatatlan vad érzés vágtatott át rajta, hasonlított a megérzéseihez, de mégis sokkal, de sokkal erősebb volt. A lénye legmélyebb részéből fakadt. Oda kell mennie hozzá, megismernie és minden titkát megtudnia. Bordó ajkaival rámosolygott a csinos, hófehér bőrű dáma, aztán intett neki, mint aki a parancsoláshoz van szokva.

   Anna maga mellé pillantott Cristopherre, aztán rögtön visszanézett rá, mint aki tart tőle, hogy csak egy jelenéssel van dolga, ami hamarosan köddé foszlik. A nő viszont továbbra is ott állt, fekete egyenes haja a csípőjéig is leért.

   Nem várt tovább, a mellette álló férfival elindult az asztaluk felé. Te jó ég! Anna megszédült, de ennek köze sem volt az elfogyasztott alkoholmennyiséghez. A dúló energia lépésről-lépésre egyre erősebb lett és egészen beleszögelte a székbe.

- Uraim, szabad ez a két hely? - kérdezte mély, erotikus csengésű hangon.

   Anna torka elszorult ettől a hangtól. Látta, hogy mind a három férfi leplezetlen vággyal fordul felé, de a barátjába legalább annyi tisztesség szorult, hogy elfordította a fejét. A másik kettőnek viszont még a szája is nyitva maradt és jó hogy a nyál nem folyt ki alsó ajkukon.

- Igen, persze - dadogta a kövérebb, akit valami Jeremynek vagy Jimnek vagy minek hívtak.

   A nő mélyen Anna szemébe nézett, miközben kihúzta a vele szemben lévő széket és leült rá. A férfi előre hajolt, súgott valamit a fülébe. Anna csak most nézett rá a magas férfira. Eddig észre sem vette. Zöld szeme mindentudóan ragyogott és leplezetlen csodálata tisztán látszott benne, a dáma iránt.

- Delila vagyok - mutatkozott be neki. - Téged, hogy hívnak?

   Anna egész testében megremegett. Delila úgy mondott ki minden szót, mintha annak teljesen más jelentése lenne, mint ami. Mintha szavakkal szeretkezne vele. A hangja mámorítóan csábító volt.

- Anna - mondta halkan.

   Most utálta a saját hangját, ami olyan egyszerű volt, mint egy dob pergése. Cristopher tovább magyarázott mellette a két barátjának, akiket egyre kevésbé érdekelt a beszélgetés. Az egyik férfi Delila mellett ült, míg a másik az asztal végében és úgy néztek a nőre, mintha életükben soha nem láttak volna emberi lényt.

- Szereted a vodkát, Anna? - intett a férfinak, mire az szó nélkül távozott a pult felé.

- Te honnan valósi vagy? - hajolt előre kicsit izgatottan. Mindent tudni akart. Mindent magába akart szívni ebből a szépségből.

   Úgy érezte ismer egy titkot, amire neki szüksége van. Egész testében érezte és ez az érzés hozzá lökte, fojtogatta, hajtotta felé. Mire elindulnak haza, tudnia kell.

- Én egy nagyon meleg helyről jöttem - mosolygott rá kacéran, szemeit lesütötte, aztán perzselően nézett rá.

   Anna nyelt egyet és szüksége volt rá, hogy valahogy megpróbálja összeszedni magát. Delila felégette egyetlen pillantással, romba döntötte minden eddigi erkölcsét és hittét. Soha nem vonzódott a nőkhöz, de ez nem is nő volt. Ez a NŐ volt, aki csábította, ahogy méhet a méz és ő hagyta magát. Rettentően élvezte is.

- Florida? - viszonozta a mosolyát és kissé zavartan kezdett el játszani az egyik tincsével.

- Nem, annál sokkal messzebbről - halkan felnevetett, Anna teste felforrósodott ettől a nevetéstől, ő maga került a fülledt, forró Floridába. Levegő után kellett kapnia. - Mondd csak, Anna, hogyan tetszik ez a hely?

   A nő fel sem fogta először a kérdést, mert annyira a duzzadt, szép ívű ajkakra figyelt, amik kéjesen elnyújtották a nevét és ízlelgették. Picit megrázta a fejét, hogy ne viselkedjen egy kreténként, aztán körbe nézett.

- Ugyanolyan, mint a többi. Miért?

- Nem, Anna, sok hely van és egyik sem olyan, mint a másik.

   Visszatért a férfi egy tálcával és mindenki elé letett egy feles poharat vodkával.

- Ő itt Jenov - Delila végig simított a férfi karján, aztán a csípőjén is. - Jenov menj nyugodtan, egy óra múlva találkozzunk.

   A vöröses hajú, zöld szemű férfi aprót biccentett, majd távozott, mint egy hűséges kutya, aki alaposan be van rá tanítva mit csinálhat és mit nem.

- Te ezt ne idd meg - fordult Anna felé Cristopher és közben kerülte tekintetével a másik nőt.

   Anna összeszorította a fogát, hogy ne küldje el a fenébe. Delila felnevetett velük szemben.

- Édesem, nem lesz semmi baja egy kis vodkától. Egy kis vodka senkinek nem árt - azzal koccintásra emelte a saját poharát. - Az örök életre!

   Cristopher mély barna szemébe nézett, megfogta a poharat és felemelte. Iszonyatos haragot érzett és bizonyítási vágyat, hogy megmutassa neki; nem vagyok egy szobanövény! Pohara összekoccant a nőével, a sötétkék szemekbe nézett. Egyszerre hajtották le, egyikük arcán se jelent meg fintor az égető alkohol miatt. Imádta a vodkát, imádta, ahogy folyékony lávaként végig szánt a belsőjén.

   Életében először az az érzése támadt, hogy szabad és Delilával biztonságban van, mert mindenkinél jobban ismeri. Inni akart, még, még, még, gyűlölni Cristophert, hazudni neki, bosszút állni rajta mindenért és... csókolózni akart ezzel a gyönyörűséges nővel.

- Nem érzed néha úgy, hogy ez a hely kegyetlenül unalmas?

   Anna most jött csak rá, mire célozz a nő. Nem a kocsmára, hanem a világra. Tágra nyílt szemekkel nézett rá, bólintott, majd lesütötte a szemét. Delila vajon belelát a fejébe és olvass a gondolataiban?

- Tudod, Anna, az én vallásom arról szól, hogy vannak emberek, akiknek feltétlen találkoznia kell. Úgy érzem velünk pont ez történt. Te egy idegen vagy itt.

- Hogy érted ezt? - nézett fel rá, kezével a pohárral játszva és tudomást sem vett Cristopher figyelmeztető pillantásairól.

- Találkoznunk kellett. Ahogy az elemeknek is találkoznia kell, hogy valami csodálatosat hozzanak létre. Érted ezt, Anna?

   A nő megint bólintott, mert félt megszólalni. Ha még egy szót szól, Cristophert a két barátja sem fogja érdekelni, megragadja a karját és elráncigálja. Azt nem tudta miért, de ez volt az érzése. Valahogy minden felerősödött benne, az egész világot magába tudta volna fogadni, villanykarcolókat ledönteni és embereket porrá zúzni.

   Zúgó áradatként tombolt benne valami ismeretlen, amit a nő jelenléte keltett életre. Fékezhetetlen erőként lökte egyre jobban előre. Kell. A tiéd. Vedd el.

- Ki kell mennem a mosdóba - állt fel hirtelen a dáma, de előtte még rákacsintott Annára.

- Elkísérlek - pattant fel ő is.

   Elhaladtak a pult mellett, ahol Delila még két kör vodkát vett és az egyiket átnyújtotta neki. Újból koccintottak az örök életre, aztán egy húzásra megitták. Anna szédült és a világ kezdett elmosódni körülötte, alig tudott egy pontra fókuszálni. Fel is adta, nem érdekelte.

   Bementek a mosdóba, ahol neki dőlt a falnak, arcán bárgyú vigyorral. Delila ugyanolyan magas volt, mint ő, mert legalább tizcentis magas sarkakon tipegett, olyan elegánsan, amit még soha senkitől nem látott.

- Szeretnéd megnézni a tetoválásom? Azt hiszem, tetszene neked.

   Mielőtt Anna válaszolt volna, a nő megfogta hosszú, dús, fekete haját, majd előre húzta. Hátat fordított a lánynak.

- Húzd le a zipzárt és nézd meg.

   A barna hajú nőn bizsergés futott végig. Mindent, de tényleg mindent akart Delilától. Megszerezni, amit adni tud és birtokolni, magába fogadni. Kissé remegő kezekkel nyúlt a kapocsért, majd óvatosan lehúzta. A hófehér bőrön, fekete-lilás színben egy kecske fej tűnt fel a lapockák között. Az állatnak hatalmas, csavart szarvai voltak, sötét, hosszúkás szemei, amik úgy néztek rá, mintha valóban látnák.

   Akaratán kívül kinyújtotta a kezét és megérintette a szakállát, a szarvát. A nő bőre hideg volt és bársonyosan sima. Delila halkan dorombolt, mint egy jól lakott macska, ő meg mintha egy kéz irányítaná, tovább simogatta a gyönyörű, alapos gonddal kidolgozott tetoválást.

   Elszégyellte magát, s elhúzta a kezét, gyorsan visszahúzta a zipzárt is. Elég részeg volt, de valami maradék ész maradt benne, ami arra bíztatta, hogy azonnal álljon le, mert nem helyes, amit csinál. Nyelt egyet és lehajtott fejjel a padlót kezdte figyelni.

   Minden érzéke viharos táncba kezdett. Az egyik fele azt mondta azonnal menjen el Delilával, bárhova is hívja, fedezze fel minden titkát és tartson vele, míg egy másik, hogy térjen vissza Cristopherhez és soha többet ne is gondoljon a nőre.

   Már-már elviselhetetlen volt ez a kettőség, aminek semmi értelmét nem találta. Az egyik fele félt, a másik viszont bátor volt. Delila oda fordult felé, majd egy lépéssel előtte termett, egyik ujját az álla alá tolta, aztán felemelte a fejét, kényszerítve, hogy a szemébe nézzen.

   Az a gyönyörű sötétkék szem úgy hullámzott, mint a tenger és teljesen magába nyelte. Elfelejtette félős énjét és csak a növekvő kíváncsiság maradt benne.

   Delila nem volt ember. Delila egy jövő volt, aminek a részese lehet. A mosolya sokat ígért, s lágy csókja, amit az ajkára nyomott megpecsételte ígéretét.

- Két nap múlva a Breaton Hits huszonnyolcban, a tizenkilences lakásban. Mindent elmondok neked, amit tudni akarsz.

   És Anna mindennél jobban tudni akart.

   A legtöbb hatalmas változás az életben gyorsan jön, mint egy hurrikán, s legalább olyan elsöprő erővel jelentkezik. Egy ember nem tud vele mit kezdeni, csak hagyni tudja magát, hogy az tovább sodorja.

   Anna nagyon remélte, hogy képes lesz belemerülni a sodrásba és nem áll ellen. Tudni akarta az igazat, minden porcikája azt súgta neki, hogy Delila mindent megmutat neki, még ha azt sem tudja, miről van szó. A sötétkék szemek és a kecske, fekete, hosszúkás szeme életet ígértek neki. Életet, ami felkorbácsolt benne valami ismeretlent, ami csak szunnyadt benne, s csak néha ébredt fel egy kicsit – egy pillantástól viszont forrón életre kelt. Megállíthatatlanul.